Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 9. szám - MŰHELY - T. Bíró Zoltán: Magyar művelődés, magyar társadalom (Veres Péter nézetei a népi-nemzeti kultúra kérdéseiről)
társadalmi elit bontakozik ki a sokaságból szeme előtt, amely még alig körvonalazható, de amelynek igényei, ízlése, gondolkodása, magatartása, életmódváltozatai már külön úton fejlődnek. Itt nyílik hát megint egy szakadék még az ifjabb korosztályokra is érvényesen, s kérdés, sikerül-e, s mikor a szocializmus eszményeinek megfelelően áthidalni ezt a szakadékot. A művelődésben, a kulturális szokásokban ez megint élesebben, s előbb jelentkezik, mint a társadalmi élet sok más területén, s kiváltképp a fiataloknál. Ezzel arra is figyelmeztet Veres Péter, hogy a különbözőség nem generációs eredetű, nincs kulturális értelemben egységes ifjúság és ugyancsak nincs egységes idősebb korosztály. A kulturális kettészakadást fejtegetve a kultúra és a mindennapok viszonyát vizsgálja, s újabb ellentmondásra mutat rá, az életformában, a munkában, a mindennapi viselkedésben megnyilvánuló kulturális szegénységre: „így adódik elő az az ellentmondásos helyzet, hogy ha a falusi lakosság művelődésében tájékozódni akarunk, megtaláljuk a kulturális bizonyságokat is ... ha azonban az igazi néptömegek közé keveredünk munkában, vonaton, vásárban vagy italboltban, elkeserítően alacsonynak érezzük a művelődés állapotát.”14 Lakonikusan állapítja meg művelődési eredményeinkről: „jobb, mint a semmi.” Ebben a keserű megállapításban egy egész, valóban a népből jött nemzedék hajdani, túlméretezett terveinek, messze kalandozó vágyainak, harcosan, s bízón képviselt szándékainak és a mai csekélyebb eredményeknek az összevetése, s józan-keserű végelszámolása fogalmazódik meg— talán túlzottan is keserűen, talán túlzottan szigorúan. Mindez Veres Péter szemében sem jelenti egy percre sem a teljes eredménytelenséget, még kevésbé a hiábavalóságot. Az elért eredmények viszonylag csekély voltát, a bajok okait sem csupán a társadalmi ellentmondásokban és a kulturális politika hibáiban látja. Ismeri ezeket is, érti a kulturális politika mindenkori felelősségét, de érzékeli a határokat, az emberi természetben benne rejlő korlátokat is: „Hátha a műveltséghez szükséges szellemi-lelki-értelmi fogékonyság továbbra is csak kevés emberben jelentkezik, a többi pedig mindig csak a jól vagy rosszul szervírozott köztáplálékon él? Ahogy eddig látszik, minden tanító fáradozásunk és sokféle információs munkánk . .. ellenére, a szellemi képességek és az értelmi tehetség, sőt az erkölcsi tartás hierarchiája továbbra is megosztja, differenciálja az emberi közösségeket.”45 Azt Viszont már a kulturális politika felelősségének tartja, hogy egyre szaporítjuk a félműVeí- tek tömegét. A gimnáziumot „mandarinképzőnek” nevezi, s figyelmeztetően szól egy sajátos kulturális mandarinizmus kialakulásáról, amely a társadalmi-kulturális elkülönülésnek a melegágya, s hosszú időn át reprodukálni képes egy, a szocialista elvekkel szemben létrejött társadalmi állapotot, s konzerválni a felemás viszonyokat. Amint a kultúra szociális-szociológiai problémáit, úgy etnikai kérdéseit is ugyanazokról a szocialista elvi alapokról Vizsgálta később is, mint amelyek 1945 előtt segítették a tájékozódásban. A szocialista kultúra szerveződését a magyar kultúra folytonossága alapján, népinek és nemzetinek, újnak és hagyományosnak dialektikus összhangja alapján látta egészségesnek és természetesnek. S ebbe a gondolatsorba beletartozott a kultúra saját és „idegen” elemeinek természetes együttélése, összeállása is. Már a „Mit ér az ember, ha magyar?” című könyvében így ír erről: „A népek és a kultúrák nem zárt egységek, nem önmaguktól termékenyülnek és növekednek, hanem egymásba folynak, határértékeik összemosódnak és átcserélődnek, s így termékenyítik örökké egymást, hol pozitív egymásbahatolással, hol negatív visszazárkózással... Azonban minden igazi népnek van saját kultúrája, s minden kultúrának megvan a saját jellege, színe és belső körforgása, amely a befogadott és megemésztett idegen elemek meny- nyiségi és minőségi keveredéséből áll elő.”46 Ezt a kiinduló meghatározást tartotta lényegében érvényesnek később is, ez volt a felszabadulás utáni kultúraszemléletének formálója is. Mint megnyilvánulásai, írásai és olvasmányai igazolják, nem a nemzeti és 56
