Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 9. szám - MŰHELY - T. Bíró Zoltán: Magyar művelődés, magyar társadalom (Veres Péter nézetei a népi-nemzeti kultúra kérdéseiről)
Az igazi »széles tömegek« azonban erről vagy nem tudnak, vagy nem érdekli őket, mert elsősorban, mint már mondtam, »élvezetet« keresnek az irodalomban is. Ezt az ilyen közéleti töltésű irodalomban csak akkor találnák meg, ha ezek az írók »igazi ellenzéki« hangot ütnének meg, vagyis, ha a botrány és a lázítás, a »leleplezés« Vagy legalább a jól odamondogatás nyelvén beszélnének.”11 Több mindenre figyelmeztet itt Veres Péter. Az egyik figyelmeztetés: az irodalom sohasem szűkítheti büntetlenül a maga szerepkörét a mégoly becsületes, de kifejezetten a politikusoknak szóló közéleti funkcióra, mert ez valójában nem közéletiség, hiszen éppen attól a közösségtől marad távol, akiért, s akinek szólnia kellene. A másik, az irodalom közéleti küldetésének is csak igazi irodalmi eszközökkel, magas esztétikai igénnyel, s egyúttal a valóságos népéletre, a tényleges közérdeklődésre, a nép legbensőbb igényeire figyelve tud maradéktalanul megfelelni. Ellenkező esetben komoly közérdeklődésre tarthat ugyan számot, ha az ellenzéki politikai publicisztika színterére lép, vagy legalábbis az odamondogató szerepkörét vállalja, de ez már egy másik kérdés — amelynek elemzését Veres Péter itt nem vállalja — a közélet minőségének, a politikai berendezkedés jellegének, a hatalom ellenőrzésének, a hatalmi gyakorlat kritikájának, a politikai kritika lehetőségeinek kérdése tehát kifejezetten politikai és nem irodalmi kérdés. Mindenesetre, Veres Péter szavaiból az is kitetszik, hogy a közéletben — mint mindig is — erre a politikai kritikára rendkívül nagy az igény, s ennek betöltésére is az irodalom kényszerül vállalkozni ez idő szerint is, ez a vállalkozás azonban nem biztos, hogy használ az irodalomnak, s aligha töltheti ki ténylegesen a politikai hiátusokat. Az 1945 előtti és az ötvenes évek Veres Péter-i hívőbb, radikálisabb vagy keserűen ingerültebb hangütésével szemben ez már a hatvanas évek leszűrődöttebb, türelmesebb, s olykor rezignáltabb hangvétele. Türelmesebb a néppel, s türelmesebb a kultúraterjesztőkkel szemben is. Meggyőződéssel vallja az irodalom hasznosságát még akkor is, ha az igazán jó irodalmat csak kevesen olvassák, s még kevesebben értik igazán: ,,Mert vagy majd megértik a forduló jövőben, vagy sohasem értik meg, mint a békességes Erasmust, aki azonban a legértelmesebb és legemberségesebb olvasóin keresztül mégis beleépült az európai történelembe.”42 Számvetés a kultúra ügyében Veres Péter sohasem élt illúziókkal, de erős hittel, hogy a viszonyok változnak, s tudatosan változtathatók. Különösen élete utolsó szakaszában világosan áll előtte, hogy a kulturális kiegyenlítődés, a kívánt teljességgel — mint a javak elosztásának egyenlősége is — még bizonytalanul hosszú ideig várat magára. A szocializmus nem hozta, nem is hozhatta meg a kulturális egyenlőséget, csak a kiegyenlítődés tendenciáját. Mindezt nem a csalódott ember módján, nem elkeseredetten és lemondóan, hanem a józanul gondolkodó, realista ember tárgyilagosságával és a cselekvő ember ösztönös-tudatos bizakodásával Veszi tudomásul. Utolsó írásaiban, a „Szülőhazám, Hortobágy mellyéke”, a „Jelenidő”, a „Történelmi jelenlét” köteteiben számba veszi, hogy mit is végzett el már a szocialista társadalom a kultúra ügyében reá háruló feladatokból. A kezdetekkor, a harmincas és a negyvenes években feltett kérdéseit szembesíti most a jelen Valóságával. Balmazújvárosról szólva kesernyés tárgyilagosan állapítja meg: „A Lenin által meghatározott »két nemzet« most is megvan, éppen csak hogy most már többen vannak az egyik— a magasabbik— parton. És ami a leginkább szembetűnő, ez a szakadék a legfiatalabb nemzedékben is megvan.”13 A „fenti” és a „lenti” világ lassú, alig észrevehető újjászerveződésére figyel itt fel Veres Péter, vagyis a társadalomnak a korábbihoz viszonyítva egészen más mértékű és más jellegű, de mégiscsak számottevő kettéválására. Egy új, fokozatosan elkülönülő 55
