Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 9. szám - Tornai József: A lemenő nap dombja (önéletírás; részletek)
Gyömöszöltem, húzkodtam, hogy Betyár már megelégelte a szerelmet és le akart mászni az ágyról. Végül anyám könyörült meg rajta: — Azt akarod, hogy éhen haljon? Kis bádogtányérban tejet hozott be neki. Letette a földre, elé a kiskutyát. A piros nyelv rögtön kibújt a gubancból, lefetyelni kezdte— de milyen gyorsan!— a tejet. Ilyen tükrös ragyogású reggelem még nem volt: nemcsak, hogy nézhettem, orrát a tányérba dugva, mennyi tejet iszik meg pillanatok alatt. De játszhattam is vele. Hiszen az enyém Volt. Volt egy gyönyörű pulim! Ezt az egész világnak el kellett volna mondanom. De csak anyámnak, apámnak mondhattam percenként: Odanézzenek, hogy eszik! Odanézzenek, hogy csóválja a farkát! Apám még mindig bundában ült ott a széken. Anyám a kályhától nézett minket: apát és fiát. Ebben a pillanatban léptek nesze hallatszott az udvar felől. A kispuii abbahagyta a lefetyelést, az ajtó felé szaladt és vékony kis kutyahangján heves csaho- lásba fogott. Ki tudja, miért, erre a váratlan csaholásra apám, anyám meg én egymásra néztünk és fölnevettünk. Vili anyja Tél volt. Este. Nagy havak hidegét éreztem még a kályha mellett is. Anyám jókora fazék vizet tett föl a tűzre. Körülültük az asztalt, vacsorára várva: apám, Rózsi, Pista, Gyuszi. Tányérok, kések, villák, bögrék voltak az asztalon. A fejünk fölött akkor már villany égett, de az is lehet, hogy még csak a petróleumlámpa világított a falon. Lassan zubogni kezdett a viz a fazékban. Váratlanul kutyaugatás csattant föl a méllyé vált csöndben. A kutya fogta egy ideig a jövevényt, aztán csapódott a konyhaajtó. A kutya, úgy látszik, elengedte a vendéget: ismerte. Egy pillanat alatt nyílt ki a szobaajtó is. Vili anyja állt a küszöbön. Hálóingben. A haja szétzilálódva. Nevetett eszelősen. A kályhához ugrott, lekapta a forróvizes fazekat és ránkzúdította. Ugráltunk föl, arcunk elé tartottuk a karunkat. Vili anyja eldobta az üres fazekat, még erősebben, ijesztőbben fölnevetett és elrohant. Csak a nyitott ajtók maradtak utána. Ömlött be a hideg. Anyám sírt. Apám észbekapott és becsukta az ajtókat. Fölvette a padlóról a fazekat. Csak ekkor rohantunk ki az utcára. A magas hóba vágott keskeny úton egy pillanatra még látni lehetett Vili anyját: haja hosszan lengett a válla körül kétoldalt. Aztán befordult a léckapun. Nem laktak messze tőlünk. Visszamentünk a szobába. Anyám újra föltette a vizet. Mindnyájan remegtünk és féltünk. Nem tudtam, mi baja lehet Vili anyjának: annál rosszabb volt. Kérdéseimre anyám kitérő válaszokat adott. Azt ígérte, ha nagyobb leszek, elmagyarázza, miért támadt ránk a szomszédasszonyunk, noha mindig jó viszonyban voltunk. Egyikünket se érte igazán a forró víz, idegeink megrázkódtatása annál tovább tartott. Lefekvés után újra és újra fölidéztük testvéreimmel a szörnyű pillanatot, amikor a forró víz ránk zúdult. Amikor nagyobb baj is történhetett volna. Láttam aztán még Vili édesanyját. Egészen nyugodt volt. Nem tudtam elképzelni, hogy öldöklő angyalként tört be a szobánkba. Vili, aki néhány évvel idősebb volt nálam, s akivel talán a legtöbbet csavarogtunk együtt a határban és az utcán, egyszer megmutatta a nyárikonyhájukat. Az is lehet, 11
