Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 9. szám - Tornai József: A lemenő nap dombja (önéletírás; részletek)
Tél van, beteg vagyok és reggel apám kispulit hoz Nem emlékszem olyan télre, amikor beteg lettem volna. Egyetlen kivétel van, de ez is csak azért őrződött meg bennem, mert akkor sem a betegség volt a fontos. Kisgyerekként roppantul tudtam örülni a télnek: minden izgalmasabb és otthonosabb lett, amint befagytak a tócsák, vadvizek, meg a Kis-Duna. Az ablakunk előtt elhaladó emberek lépései szinte megszámolhatóan kopogtak a kemény, jeges járdán. Vagy, amíg nem takarítottuk el a havat, éppen az volt a titokzatos, hogy beszédhangokat hallottam az ablakon át, közeledő és távolodó neszeket, de a lábak mintha a levegőben úsztak volna: teljesen zajtalanul siklottak el. Valami kis torokfájás vagy megfázás miatt tarthatott anyám az ágyban, mert egyáltalán nem sajnáltam, hogy nem szaladgálhatok kint a többiekkel. Csak elnyúltam a ropogós dunna alatt, hallgattam a kályhaduruzsolást vagy a háztető cserepei között, a havon is átbújó szél duhogását. Az egész nap álomszerű volt: hullámzás, amire csak rá kellett feküdnöm és máris hihetetlenül fehér villanásokba vesztem el. Nem is akartam onnan visszajönni. Legföljebb anyám kedvéért. Behozott nekem mindent az ágy mellé tett székre: befőttet, a disznótorból maradt hurkát, kolbászt, ecetes uborkát és sok cukros teát, amit nagyon szerettem. Azt hiszem, a testvéreim is irigyelhettek a jó dolgomért. Este is csodaszerű' volt az ágyból, melegből pislogni a petróleumlámpa fényében vacsorázó, beszélgető testvéreimre. Rózsi a tüzet piszkálta a kályhában, idősebbik bátyám szenet hozott be a nyárikonyhából. Anyám később mesélt egy könyvből. Reggeli ébredésem, ahogy kilestem a dunna alól, talán még szebb volt, mint az esti elalvás előtti percek. Anyám kihordta a hamut. Aprófát rakott a kályhába, meggyújtotta. Éreztem az égő gyertyánfa szagát és mindjárt jókedvem lett. Anyám éppen egy vödör szenet öntött a kályhába, amikor nagy csizmáival, vasutasbundában benyitott a konyhába apám, majd anélkül, hogy levetkőzött volna, nyitotta a szobaajtót, és szétnyitható bőrtáskájával egyenesen az ágyamhoz lépett. Csodálkozva figyeltem. Ő meg mosolyogva kinyitotta a táskáját: — Nézd a, mit hoztam én neked! A jókora vasutas szolgálati táskából egy szürkés szőrgombolyagot vett ki nagyon óvatosan. Letette mellém a székre. — Mi ez? — Nem látod? Kispuli. Egy vasutas bácsitól kértem neked, hogy hamarabb meggyógyuljál. A két kezem máris a szőrgombócon volt, emeltem magamhoz az ágyba. Anyám vissza akarta tenni a székre: — Odapisil. — Dehogy, — mondta apám. Okos állat a puli. Csak hadd játsszon vele a Jóska. A puli közben leugrott a székről, szaglászva, elindult a szobában. Inkább gurult, mint ment, olyan gömbölyded volt. Könyörögtem, hogy adják vissza a kezembe. Apám odaadta. Akkor az arcomnak dugta a nedves kis fekete orrát. Egy puszit is adott. Piros nyelvecskéje odaért a bőrömhöz. Ilyen örömöt még el se tudtam képzelni. Simogattam a hátát, mosolyogtam, és megkérdeztem apámat: — Hogy hívják? •— Hogy? Legyen a neve Betyár. — Betyár? Az lesz a legjobb! 10
