Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 9. szám - Tornai József: A lemenő nap dombja (önéletírás; részletek)

— Tegnap se a Tornai, se a Szalay, se a Dévényi nem volt nálunk.

— Elég. Dévényi, te se mondod meg az igazat?

Jónak mondta. Ő Volt akkor a legszorosabb barátom. Jobban utáltuk a polgárit az összes osztálytársunknál. Urak szórakozásának tartottuk.

— Ha agyonvernek, se mondhatok mást, mint amit a Koós. En se cigarettáztam, meg a többiek se.

Szentirmai egyre dühösebb lett. Úgy látszik, meggyőzték az addigi vallomások, hogy összeesküdtünk ellene. Márpedig neki ki kellett derítenie az igazat.

— Az iskola becsületébe gázoltok bele a megátalkodottságotokkal. De nagyon ráfizettek.

Hozzám lépett, megrázta a vállam, gúnyos, leleplező, kicsit cinkos kifejezéssel a szemembe nézett:

— Te is azt mondod, hogy nem cigarettáztatok a Koóséknál?

— Tanár úr, én nem szoktam hazudni. Anyám kiégetné a nyelvem, ha hazudnék. Nem cigarettáztunk.

— Szalay? Te még megmentheted a becsületed.

Géza tatárarcán egy izom se moccant. Ismert nyugalma most se hagyta el:

— Nem voltunk tegnap a Koóséknál. Egyszerűen nem értem .. .

— Majd én megmagyarázom neked, mit kell értened, mit nem. Addig itt álltok, míg meg nem gondoljátok magatokat.

Elkezdődött az óra, a felelések, majd az előadás. Mi egész idő alatt ott álltunk az osztálynak háttal.

Csöngetés után Szentirmai odalépett hozzánk. Megvetően végigmért:

— Szóval egyikőtökben sincs annyi bátorság, hogy vállalja a következményét annak, amit tett? Azt hiszitek, az a bátorság, ha tagadtok? Gyerünk az igazgatói szobába!

Ment elöl és mi követtük.

A különlegesen ellenszenves igazgató már tudott mindent, mert osztályfőnökünk csak annyit mondott:

— Itt vannak a jómadarak. Tagadnak, mint a megrögzött bűnözők.

A faggatózás elölről kezdődött. Az igazgatónak azonban volt annyi esze, hogy azt is megkérdezze:

— És ha nem a Koóséknál, akkor hol Voltatok tegnap délután?

Pontosan meg tudtuk mondani: a határban mászkáltunk. Azt hittük, ezek után bocsánatot kérnek tőlünk és megmondják, ki árult be minket ennyire alaptalanul. Nem ez történt.

— Be kell hívni a szüleiket— közölte az igazgató Szentirmaival.

Anyám szegény alázatosan bizonygatta neki:

— Ez a gyerek nem szokott hazudni. Tessék elhinni.

Koós néni elmondta, hogy nem voltak otthon, de az ő fia nem olyan, hogy letagadná, ha egyszer megtett valamit. Szalay és Dévényi néni csak annyit tudott, hogy fiaik vasárnap velem meg Koós Árpival járták a határt.

Nem maradt más alibink, csak a becsületünk. És ez kevésnek számított az akkori dunaharaszti polgáriban. Mind a négyen szigorú megrovást kaptunk, egész évben a szamárpadban kellett ülnünk. Minden osztályzatunkat lerontották.

Soha nem tudtuk meg, ki akart nekünk rosszat mindenáron. Ártatlanul bűnhődtünk. Ilyen a világ? — kérdeztük zavarodottan, és még jobb barátok lettünk.

9