Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 9. szám - Tornai József: A lemenő nap dombja (önéletírás; részletek)
Boltos Péter nagy piros vonással keresztülhúzta a keservesen teleírt sorokat az irkámban. — Megmondtam, hogy aki nem csinálja meg rendesen a leckét, annak lészen sírás- rívás és fogaknak csikorgatása. Állj ki a pádból. — De tanító bácsi— nyöszörögtem. — Gondoltál volna erre otthon, amikor írtál. Azt hittem, összeesek a félelemtől. El is pityeredtem. Intésére ki kellett mennem az asztala elé. Ott vártam, míg a többi bűnöst is összegyűjtötte. A fogaim csikorgatá- sára szörnyű képekkel gondoltam: meggyújtja az orrom alatt a cigarettáját; a padra fektet és nádpálcával veri a fenekemet, míg elájulok; addig húzza a hajam, míg ki nem szakad egy egész fürt. Ez a kép és a hozzá gondolt fájdalom volt a legrosszabb. Remegtem és vártam. Ha gyűlölöm, dacosan és dühösen fogadtam volna tőle bármi kemény büntetést. De szerettem és nem akartam szembeszállni vele. Azt akartam, hogy igaza legyen, másként ellenségévé kellett volna válnom. Végre fölment, elénk állt a dobogóra: — Mi az, megszeppentetek? Hibázni jó, fizetni nem akartok érte? De adok még egy lehetőséget. Holnapra megcsináljátok a leckéteket úgy, ahogy kell? Egyszerre vidultunk föl: — Igen! — Jóska fiam, te is megtanulod, milyen a nagy T betű? — Meg, tanító bácsi. Most már mosolygott, ragyogtatta arany szemfogát, amit annyira szerettem látni. A nap bevágott az ablakon. Az októberi fákról levelek sodródtak az ablaknak. Épp olyan aranysárgák voltak, mint az ő nevető fogai. „Cigarettáztatok“ Nem szerettem iskolába járni, tanulni, leckét csinálni. Az elemiben még nem lett belőle nagyobb bajom. A polgári iskola gyerek- és önállóságellenessége már határozott dacot szült bennem. Nem emlékszem egyetlen órára sem, amit kedveltem volna. Ridegen, formálisan tanították a németet, a magyart, a földrajzot, az éneket, a rajzot, a kézimunkát. Talán még a tornában volt némi örömöm. Pedig nem voltam különösebben ügyes a mászásban, ugrásban, kézenállásban. Inkább félénk, gátlásos. Kényszerből, gyűlöletből, legföljebb unottan jártunk a polgáriba. Aztán egy hétfői napon valóságos gyűlölet lett ebből a kényszerből, közömbösségből. Osztályfőnökünk, akit amúgy se imádtunk, rögtön az óra elején kiszólított négyünket a katedra elé: — Koós, Szalay, Tornai, Dévényi, álljatok ki! Barátok voltunk, mégis vesszőfutásnak éreztük, míg végigmentünk a padok között. El nem képzelhettük, mit akarhatott velünk a tanár úr. A nevünk nem egymás után következett az ábécében. Felelésről nem lehetett szó. De nem ám! Szentirmai így kezdte: — Tudomásomra jutott, hogy tegnap cigarettáztatok a Koósék disznóóljában. Ha bevalljátok a vétségeteket, kisebb büntetést kaptok. Halljam az igazat, a tiszta igazat. Meglepetten, ijedten bámultunk rá mind a négyen. A szemünkbe volt írva, amit ki is mondtunk: — Tanár úr kérem, tegnap mi nem voltunk a Koóséknál. — Az igazat akarom hallani, nem az előre betanult hazugságot. Tessék, Koós, beszélj. Koós Árpi viszonylag kis termetű, sűrű szempillájú, szelíd, nagyon jó gyerek volt. Félősnek se mondhatta senki. Otthonról is hozott valami természetes önmegbecsülést: 8
