Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 9. szám - Tornai József: A lemenő nap dombja (önéletírás; részletek)
TORNAI JÓZSEF A LEMENŐ NAP DOMBJA „Lészen sírás-rfvás és fogaknak csikorgatása“ Nehezen törtem bele a civilizációba. Iskolai behatásomat megsirattam, de igazam is volt: idegen volt ott nekem az osztályok szaga, a tanítók, az igazgató úr képe, a fegyelem, a képek a falon józan Jánosról és részeges Jánosról. Sehogyse szerettem oda járni. A kóborlásról meg végképp nem tudtam letenni a tanulás kedvéért. Egyetlen arc, hang, mosoly feledtetett velem némiképp minden rosszat; a tanítómé, Boltos Péteré. Magas, szép férfias, hullámos hajú ember, zengő hanggal. Szigorú és kedves viselkedésű. Szigetszentmiklósi volt, Harasztira nősült, ezért tanított a ligeti elemi pirostéglás, kicsit szecessziós díszítésű épületében. Ő olvasta föl nekünk életem első irodalmi művét, az Egri csillagokat. Minden nap csak egy-egy részt. Ezt az órát vártam. Együtt harcoltam, szenvedtem a hősökkel: Dobó Istvánnal, Katicával és másokkal. Szerettem Boltos Pétert és mégis féltem tőle. Leckék és házi föladatok dolgában nem ismert kegyelmet. A padok közt járva elmagyarázta, mit kell másnapra megírni vagy megtanulni, majd felénk fordulva, nagy indulattal kijelentette: — Annak pedig, aki nem csinálja meg a leckét, „lészen sírás-rívás és fogaknak csikorgatása.” Én nem tudtam akkor, hogy ez bibliai idézet. Én csak az arcát láttam, a fenyegetést éreztem a hangjában és megborzadtam. Soha még nyelvi fölidézés így nem rázott meg. A képzeletembe vágott bele ez a „sírás-rívás” — persze, az ő hangján, akit szerettem —, de főleg a „fogaknak csikorgatása”. Kivert a verejték, mert hallottam azokat a fogakat kíntól összecsikorogni. Láttam már apámat, amint dühében a fogát csikorgatja. Ha Boltos Péter megmondja, hogy egy-két botütés, kormos vagy sarokbaállítás lesz a büntetésünk, nem borzadok el ennyire. De ő nem magyaráztameg a szavait, nem adott használati utasítást ehhez a költői sorhoz. Ránk bízta, — mint jó nevelő, hogy magunk képzeljük a keserű sorsot, ami másnap ránk vár. Aznap nem futottam ki a határba. Anyám csodálkozott is, milyen türelmesen írogatom a házi föladatot az irkámba. Meg akartam szabadulni a félelemtől. Gondosan megírtam a leckét. Csak hát nekem rettenetes, macskakaparásnál is rondább betűim voltak. A helyesírásom is csak véletlenül lehetett hibátlan. Nem is mentem másnap nyugodt szívvel az iskolába. Szívdobogva lestem az osztályba lépő jókedvű tanítót. Magunk elé kellett tennünk az irkánkat. A leckeoldalnál kinyitva. Boltos Péter sorra megnézte mind. Én valahol középen, majdnem az utolsó sorban ültem a padban. A tanító kezébe se véve olvasta el, amit lekörmöltem. Csak aztán kapta föl az irkát: — Hát ez meg mi, Jóska fiam? — A lecke, tanító bácsi. — De mégis mit gondolsz, ki tudja ezt elolvasni? Aztán meg a mondatot nagy betűvel kezdjük, és a vonalra, vízszintesen írunk, nem úgy, ahogy te ferdén a sorok közé. Miért nem tanulsz te rendesén? — Én tanultam, tanító bácsi. 7
