Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 8. szám - SZEMLE - Görömbei András: Székely János: Képes krónika
szerre hűségesnek lenni őhozzá is, meg Caligulához is. A „tétlen hatalom” gyakorlatilag Petro- nius ellenszegülése Caligula parancsának. Ennek a szükségességét ismeri föl Petronius, ez az ő igazi nagysága, ehhez a felismeréshez azonban a hűség látszatához való ragaszkodása miatt csak tragikus vétség után jut el, amelyekre az ő lelkiismeretének nem lehet mentsége. A nem-cselekvő hatalom és Caligula halálának összekapcsolása arra is rámutat, hogy az erkölcstelen tett és az azzal való nyílt és reménytelen szembeszegülés mellett van egy harmadik út is, a halogatásé, a nem cselekvésé, ez azonban csak kivételes esetekben járható, csak véletlen emelheti érvényre (mint itt Caligula halála), egyébként azonban ez is ellenállásnak minősül (ezért Caligula parancsa Petronius kivégzésére). A darab alapanyagában benne rejlő megváltó véletlent iktatja ki Székely János a segédtisztek tragikumának súlyával Petronius leikéből. A Dózsa (1964) szándéka szerint nem drámának készült, az irodalomtörténet úgy tartja számon, mint Székely János költészetének egyik összefoglaló és egyben új gondolati-etikai minőséget jelentő művét. A maga Dózsa-képét „szedte versbe” ebben Székely János, s a drámai monológvers így vall a történelmi cselekvés kényszeréről, a tehetetlenség gyötrelméről, az ember- feletti tett szépségéről, az ember messiási lehetőségeiről a kényszerű pusztulás közepette is. A meggyötört hazáért harcba induló Dózsa nagy vállalása az, hogy szolgákból szabadokat neveljen, s ezt a küldetését adott történelmi sorsa ellenére sikerül betöltenie, mert méltósággal viseli keserves királyságát, s így tüzes trónja „a népi sors örök jelképe lesz.” A másokért hozott áldozat értelme világosul meg a Dózsában, és ad erőt a kibírhatatlan elviseléséhez. Sorsa így tűnik át a Messiás-képzetbe, ő maga vonja tudatosan ezt a párhuzamot legnagyobb szenvedése idején. A Dózsa-poéma valóban Székely János egyik legnagyobb költői műve, a drámakötetbe gondolatilag illeszkedik, s nem műfajilag. A Protestánsok (korábbi címén Hugenották, 1976) hit és hitetlenség, emberi tartás és hatalom ütközését jeleníti meg a vitadráma műfajában. A hitük miatt bebörtönzött testvérek rájönnek, hogy hitük látszathit. A legfőbb hugenotta és az inkvizitor jezsuita vitájából látják, hogy régóta nem az eszméről van szó, az csupán a hatalom fedőneve. A jezsuita a látszattal, a hallgatással is megelégedne már, azért keresi mindenáron az egységet, mert a háttérben új vallás jelent meg, Voltaire, Diderot és társaik révén — 1762-ben vagyunk —, s ez a hugenottákat és a katolikusokat egyaránt veszélyezteti, ezért menekülne a látszategységhez is. Nem az eszme érdekli hát, hanem a hatalom. A hitetlen Gerard nem a hitét védi, hanem a hit, a gondolat lehetőségét, szabadságát: „Nem gondolom, tisztelt uram, de mégis /Hajlandó vagyok meghalni azért,/ Hogy szabad legyen gondolnom.” A hitvita értelmetlen és anakronisztikus már, hiszen az eszme és a hatalom viszonyában a hatalom a meghatározó már annak a történelmi folyamatnak az eredményeképpen, melyben az eszme hatalomra jutott, de inkább látszattá vált, a hatalom puszta cégérévé lett. S már megjelent az új eszme, ez esetben a felvilágosodásé, amelyik alapvetően veszélyezteti a vallásos eszmére támaszkodó hatalmat. A hugenották és jezsuiták küzdelmének anakronizmusát húzza alá, hogy amikor megegyeznek, akkor tragikus félreértés okozza pusztulásukat. Kár, hogy a darab mély eszmeisége nem tud igazi drámai konfliktussá hevülni, mert a börtöncellában játszódó „felvonás nélküli” vitában sem a személyiségek, sem az eszmevilágok nem tudnak igazán kibontakozni, életesen, dinamikusan megjelenni. A vitázó felek mögött nem jelennek meg a nagyobb erők, nem válik olyan plasztikussá a küzdelem, mint a Caligula helytartójában. Az Irgalmas hazugság (1958—69) erkölcsi üzenete az, hogy hazugsággal nem lehet irgalmat sem gyakorolni, mert akinek mindig hazudnak, az végül az igazat sem fogja elhinni. Az orvos és a család egyaránt hazudik, színészke- dik az idős és beteg professzor előtt, hogy se igazi betegsége, se az ellene indított politikai támadások híre ne jusson el hozzá. Elzárják tőle a világot, hogy az ötvenes évek elejének őt sújtó embertelen intézkedései ne tegyék tönkre utolsó idejét. A professzor azonban gyanút fog, s már azt sem hiszi el, hogy a fia tőle van, elkeseredésében öngyilkos lesz. Az emberi hazugság ellen szól a dráma, hatását, a konfliktus súlyát azonban visszafogja az erőltetett motiváció, a közéleti-politikai szférának mindenáron magánéleti gyötrelmekkel való összekapcsolása. Véletlenszerűen derül ki egy beszélgetésből, hogy Ágnes és Péter, a professzor felesége és orvosa valaha nagyon szerették egymást, elszakadásukat félreértés okozta,s most Péter válik feleségétől... Ezzel lesz teljessé a gyanú, hogy a professzor gyereke Pétertől van. Ez az erőltetett, motiválatlan véletlen hitelét veszi a dráma alapeszméjének is, törést okoz a koncepcióban. Székely János drámáinak az önkínzó, elemző erkölcsi igényesség, s a költői, gyakran aforisz- tikusan tömör, intellektuális stílus jelöl ki sajátos helyet a magyar irodalomban. A Caligula helytartója a maga kiemelkedő eszmei és esztétikai értékével azt is mutatja, érdemes lenne Székely Jánosnak komolyabban számolnia a dramaturgia követelményeivel, hogy eszméinek [hiteléhez minden esetben megteremthesse a hiánytalan művészi hitelt is. GÖRÖMBEI ANDRÁS 92
