Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 8. szám - SZEMLE - Görömbei András: Székely János: Képes krónika
SZÉKELY DÁNOS: KÉPES KRÓNIKA A jeles romániai magyar költő és prózaíró drámáinak az erkölcsfilozófiái kérdések és válaszok mélysége, komolysága a legjellegzetesebb értékük. Az írói vallomás, önjellemzés szerint a Képes krónika negyedszázad alatti írt öt drámája a „keresztény-európai kultúra gondolati analízisét nyújtja keletkezésétől felbomlásáig; arról beszél, milyen világban élünk, mi változott körülöttünk, és mi maradt ugyanaz.” Az öt drámát nem keletkezésének sorrendjében, hanem a megjelenített történelmi kor kronológiája szerint állította egyenes vonalba. Székely János verses drámái a filozófus-költő szépen formált gondolatait, töprengéseit jelenítik meg. Varázsuk, erejük nem a drámai felépítésben, a konfliktusok élességében, hanem az erkölcsükben van. Igazi mély drámai konfliktust és katharzist az öt dráma közül csak a messze kiemelkedő, a mai magyar dráma legjobb szintjébe illeszkedő Caligula helytartója teremt. A Profán passió (1954) profánul, azaz emberi nézőpontból elemzi Jézus és tanítványai történetét, Júdás árulását: s ezen keresztül az isteni és emberi kapcsolat- teremtésének lehetetlenségét. Júdást Jé^us kényszeríti árulásra, hite, feltétlen engedelmessége hajtatja végre vele az isteni parancsot, melynek szükségességét nem látja be. Árulása miatt viszont bűnösnek tudja magát. Bűnének súlya elől öngyilkosságba menekül, drámai önelemzésében pedig Jézust gyilkosnak minősíti, mert ekkora áldozatot követelni senkinek sincs joga. Judás öngyilkossága előtt válik autonóm-személyiséggé: tragikumát az jellemzi, hogy a hit konvenciója szerint cselekszik, de szemléletében már elítéli azt. Éppen ezért nem igazi dráma a Profán passió: nem motiválja elég mélyen ezt a paradoxont, pedig ebben lenne a darab egyetlen drámai szikrája. Kitűnő dráma viszont a Caligula helytartója, melyet Harag György nagyszerű rendezése a jellemek tovább-árnyalásával valóban kiemelkedő remekművé emelt. A hatalom parancsa, „mu- száj”-a és a közösség, az ember „lehetetlen”-je kereszttüzébe került helytartó, Petronius keresi azt a humanista megoldást, mellyel a maga hűségét, helytartói kötelességét is megőrzi, meg tiszteletben tartja a nép, az alattvalók jogos, önazonosságukat jelentő integritását, sérthetetlenségét is. Valóban két hatalmas erő ütközik itt: Caligula őrült parancsa, hatalma és az egységesen ellenálló nép. A két erő ütközése Petroniusban zajlik, ő a hatalom képviselője, helytartója, a zsidók jönnek érveikkel és könyörgésükkel. Petronius lelkiismereti drámája így válik a hatalom mibenlétének elemzésévé a cselekvésre kényszerített és etikusan dönteni igyekvő ember feszült, minden lehetséges alternatívát fölvető megoldást keresésében. A zsidók az összetartó közösség sérthetetlenségét példázzák számára; Barakiás meggyőzi arról, hogy Caligula szobrát lehetetlen bevinni a zsidók templomába, mert ha erőszakkal megteszik, már nem ugyanaz a templom, „az úr onnét már kiköltözködött.” A dráma közegében természetes, hogy a szobor bevitele jelkép, végső soron az a kérdés összegeződik benne, hogy a császár óhajára tönkre lehet-e tenni egy népet, a hatalom esztelen kívánságára meg szabad-e alázni egy közösséget. A templom ugyanis szintén jelkép: „A nép szellemi lakhelye. Aki /Idegen istent vinne be: a népet/ Lakoltatná ki önmagából.” Viszont a parancsot sem tagadhatja meg az alattvaló, mert azért az életével fizet, s a szobrot utódja mégis beviteti. Félre sem állhat, le sem mondhat ugyanezen okból. A drámai feszültséget az alternatívák intenzív keresése teszi dinamikussá, hiszen az érvek és ellenérvek úgy jelennek meg, hogy azokat azonnal cselekvésnek kellene követnie. Éppen a cselekvés késleltetése és egyre nagyobb kényszerűsége fokozza a párbeszédek hőfokát. Előbb Petronius és a zsidók vívnak gondolati csatát egymással, ebben a küzdelemben Petronius nemcsak a zsidók jogos igényét ismeri el, hanem az őrült hatalomhoz való hűsége is kérdőjeleket kap, hiszen folyamatosan magáévá teszi Barakiás érvelését, mely szerint „A hatalom természetes /Végső határa az a pont, ameddig/ Az alattvalók hűsége kitart”. S ily módon egyre inkább a zsidók oldalára kerül, maga is a parancs visszavonásán fáradozik. Ez a kísérlet azonban csak arra jó, hogy végképp és teljes egészében leleplezze a hatalom őrültségét, cinikus játékát az alattvalókkal. Petroniusnak a nyílt szembeszegüléshez nincs lehetősége, így fedezi fel a „tétlen hatalmat”, a nem-cselekvő hatalmat. Cselekvésre szólító parancs esetén persze ez a szembeszegüléssel azonos, halál jár érte. A felelősségrevonás elmarad, mert Caligulát váratlanul megölik testőrei. Petronius számára azonban ez sem hozhat felmentést, eddig is tudta, hogy a hatalommal való küzdelmének érdekei miatt kivégeztetett két testőre közül az egyik ártatlan volt. Most kiderül, mindkettő az volt: nem ők súgták be Caligulának Petroniust. A két segédtiszt, Lucius és Probus sorsa mellékszálból így válik főmotívummá, a dráma végső erkölcsi példázatának is szerves részévé: azt hangsúlyozza Petronius számára, hogy a zsarnoktól függve, a zsarnok ellen harcolni etikusan nem lehet, mert közben maga is zsarnokká lesz. Lucius és Probus kivégeztetése Petronius Caligulái tette, bármenynyire is kényszerű önvédelem indokolta. Lucius és Probus felől nézve az ő ártatlan pusztulása éppúgy uralkodói szeszélynek minősül, mint Caligula parancsára végrehajtott kivégzésnek. Petronius tragédiája tehát az, hogy Caligula ellen hadakozva maga is Caligulává lett. Erkölcstelen hatalom helytartójaként a hatalom ellen sem lehet etikusan küzdeni. Hiszen függ attól, ami ellen küzd. Ennek a helyzetnek az ellentmondásosságát hangsúlyozza Lucius is, amikor arról beszél Petroniusnak, hogy nagyon nehéz egy91
