Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 8. szám - SZEMLE - Ódor László: Tiszta beszéd az önismeretről (Venczel József: Az önismeret útján; Gáll Ernő: Pandora visszatérése)
erejűek. Törekszik is rá, hogy a munka módszerét, „technológiáját” megvilágítsa. Különösen a kötet címadó tanulmányában. Elmondja, hogyan kell az anyakönyveket feldolgozni, az adófizető nyilvántartásokat és más papírosokat faggatóra fogni, egy-egy társadalmi-közösségi sejtet (itt: portát) feltérképezni, a gazdasági élet lehetőségeit felmérni, a népmozgalom adatait összeállítani s a számos többi vizsgáló szempont alapján (nemzetségkutatás!) begyűlt adatokat összefüggésbe rakni és levonni a fő tanulságokat. Itt: a dánfalvi minta esetében például a tudott tény elevenedik meg biztos számokkal: hogy „a község népességének 5000 körülinek kellene lennie. Márpedig 2844.” A végmegállapítás: „közel ugyanannyi ember keresett a községen kívül elhelyezkedést, mint amennyi a községben maradt. Vagyis két Dánfalva létezik a világon. Egyik az Olt völgyében, a másik szétszóró- dottan a világban.” A diagnózis nem marad meg a jelzésnél. A gazdasági élet számadataiból nem nehéz kideríteni hány személy megélhetésére ad módot — jelen viszonyok között — a föld: „Nem csoda tehát — indul meg a gondolkozás a cselekvést javalló döntés felé — hogy Dánfalváról, olyan nagy számban vándorolnak ki, mert a 2844 jelenlevő létfenntartásához szükséges legalább 7110 hold szántó és kaszálóterület helyett is csak 5590 hold áll magánosok rendelkezésére s ez is eltolódott megoszlásban.” Az orvoslás javallatai ebből már egyenesen következnek. Kívánalom lenne 1. a kivándorlás célszerű megszervezése; 2. az otthoni életkeret szélesítése; 3. az emberanyag nemesítése. (Ven- czel szerint ugyanis a szegénység velejárója a műveletlenség. S megfordítva: a műveltebben tevékeny ember — a szegénységén is fordíthat.) Érdekes, hogy 35 esztendővel később, az újraszóló idős Venczel József — tán maga sem vette észre — ugyanazon az úton jár, egyazon gondban. Már nem beszél nemzetiségről, a „magyar” szót kerüli, mintha szeméremsértő szó volna. De a tények beszéde ugyanaz: a kényszerű kivándorlást panaszolják. Az 1970-es csákigorbói tapasztalatok szinte szorul szóra ismétlik az egykori csíkszéki s dánfalvi tapasztalatokat; az eredményt is: ,,.. .az agrárnéptöbbletben adott demográfiai tartalék legnagyobb része átment a »másik Gorbó«-ba, az elvándoroltaknak földrajzilag szétszórt (...) korosztályaiba.” A kései népmozgalmi tanulmányokból sajnos kimarad már az a szempont, ami az ember, az „egyed” sajátos jellemzője: hogy milyen ajkú, milyen nemzetiségű. Holott érdekes volna tudni, hogyan hat az erdélyi — szétköltözése folytán — romániai magyarságra egy-egy társadalmi mutató, adat, az például, hogy 1950 és 1969 között „az agrármutató 71-ről 51 %-ra csökkent”, s egészében hogyan érintik az erdélyi magyarságot a faluélet, a faluközösségek nemzetközi méretű fölbomlásának (a „rural exodus”-nak) lakóhely- és foglalkozásváltozásai. Nyelvében, gondolkozásában, életvitelében, tudatában — és számában. Enélkül — nemzetiségi államban — nyilvánvalóan csonka a társadalom- ismeret. És csonka a magyarságtudat is. Tágabb, filozófiai értelmezésben erre figyelmeztet a Korunk főszerkesztője, Gáli Ernő is (aki a Venczel-kötet egyik lektora) Pandora visszatérése című esszékötetében: az önismereti tevékenységet, az önteremtés lehetőségét az emberi méltóság alapvető feltételének nevezi. Az emberi méltóságot párba állítja a remény kérdésével. A kozmikus reménytelenség legyűrője bennünk a cselekvés, ami a „reális lehetőségre építő reménytől elválaszthatatlan.” Ebből az következik, hogy a cselekvés lehetőségétől megfosztott ember a reménytelenség foglya. Ezért biztat Gáli Ernő töretlen aktivitásra, a madáchi küzdj és bízzál parancsában rejlő filozófiai tartalomra: a „reményen túli remény” törekvésére (amit én inkább reménytelenségen túli reménynek neveznék.) Sartre-t idézve: „az aktivizmus- sal meghaladni a reménytelenséget!” Ilyen tág filozófiai keretben biztat a filozófus ugyanarra, mint szociológus kollégája: „önmagunk mítoszmentes megismerésére.” Minden szociálpszichológiai deformáció a józan önismeret hiányára vezethető vissza. A meg- hasonlás éppen úgy, mint az álméltóságos pöf- feszkedés. A józan önismeret megszerzése fájdalmas szembesülésekkel, konfliktusokkal jár, de egészséges közösség enélkül elképzelhetetlen. A „felelőtlen, valósággal nem számoló optimizmus” ellenében Gáli Ernő a lehetséges fenyegetések előrejelzését vállaló társadalomtudományoknak nyújtja a pálmát és szellemesen jegyzi meg: „A földrengésért nem a szeizmográfot kell okolnunk.” A filozófus eszménye megfelel a szociológus vállalásának: miképp a kétely folyvást ellenőrzi a hitet, úgy szembesül állandóan a valósággal a remény. A méltóság megszerzését és megtartását kettejük szövetsége szavatolja. Egyén és közösség méltósága oly igen elválaszthatatlan egymástól, mint ahogy alázat és méltóság sem fér meg együtt. S mint ahogy az egyén méltósága nem képzelhető el igazából közössége megnyert és őrzött méltósága nélkül, úgy nem lehetséges az „egyed” önismerete a közösségi önismeret teljességének hiányában. Venczel József tanulmányai ezért születtek: az önismeret útján szerette volna látni népét, halála után legalább, mindazon közösségi kiteljesülés érdekében, amiről Gáli Ernő ír. Venczel József munkássága és példája: a reménytelenségen túli remény keresése, az „aktivitással meghaladott reménytelenség.” Noha tematikájában olykor reménynélküli, — emberierkölcsi tartásában, munkamódszerében, következetes hitében ezért mintaszerű és biztató. ÓDOR LÁSZLÓ 90
