Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 8. szám - Varga Csaba: A mongol puszta (esszé)

társadalmi kívánalmak megtestesítője. A társadalmásított természet és — történelmileg nézvést — az emberségét vesztett társadalom parancsait közvetítő erőszakszervezet. Nem véletlen a freudi hasonlat sem: az ösztön-én a ló, s a felettes én a lovas. Utóbbira mondhatnám azt a metaforát is: Isten ostora! Mi más jutna eszembe a mongol pusztákon, mint a hun nép, már azért is, mert a hun szó mongolul embert jelent, s a hunok különben is embernek nevezték magukat, akikkel a rokonság vagy az együttélés nem is annyira kizárt, mint egy-két évtizede gondoltuk. Aztán: a hunok mindig is vörös lobogó alatt Vonultak. Visszatérve az ember lényegi drámájához: kezdettől fogva kíméletlen harc folyik azért, hogy az énbe beépült felettes én kordában tartsa az örömelv irányította ösztön-ént. Maga az emberi nem, s minden egyes egyén is folyton arra törekszik, hogy elviselhető kompromisszumot küzdjön ki: a lónak s a lovasnak ki kell egyeznie. Mert az elviselhetetlen, hogy a felettes én tökéletesen uralkodik az ösztönén felett. Totális diktatúra az emberen belül? Hát nem! Elfogadom ugyanakkor, az is lehetetlen, hogy a mindenekfeletti öröm-igényt ne fogja igába a felettes én. Ne korlátozza, ha már olyan kevés az öröm. Ne feledjük, az emberben az ösztönök akkor váltak állativá, amikor a külső-belső diktatúra egyformán állati volt. Legyen hát az alku tisztességes. Legalább az öröm utáni vágyról ne kelljen lemondani. A Góbi-sivatag ezért nekem nem egyszerűen a középkort vagya még korábbi századokat idézte fel, s nemcsak azt tudtam elképzelni ott, hogy az ősmagyarok — az Uralon innen, s az Uralon túl — milyen tájon és hogyan éltek, mert ez a sivatag képzeletben visszavezetett olyan távoli időbe is, ahol az ember természete, a belső kiegyezése azért lett olyan, amilyen, mert például ilyen vagy ehhez hasonló tájon állt lábra. Az most mellékes, hogy lemászott a fáról vagy a fa ment ki alóla. Nem tudom, a gének őrizhetnek-e valamilyen emléket ebből az időtlen múltból, én azonban azt éreztem, hogy ez a természet, ez a tágasság az, amellyel az ember azonosulhat, mint társadalmi lény is. Ehhez képest másodlagos, hogy Európa- közepi léttapasztalataim fokozták a sóvárgást a nyitott puszta után, mert tájainkon a történelem a felettes ént túl drasztikussá formálta. Hogy mégsem éreztem tomboló szabadságot, az talán azért volt, mert nem hittem el azt az illúziót, hogy ez a természeti tágasság egybeesik a társadalom teresülésével.

A Góbi-sivatag meglakott és kihasznált is: hatalmas vad- és háziállat csordák élnek rajta: juhok, kecskék, lovak, tevék, jakok. Ha már ennyire átéltem ezt a tág teret, ahol egy-egy család jurtája között ötven kilométer is a távolság, utólag végiggondoltam, hogy tudnék-e ezen a pusztán élni, ha valamiért úgy hozná az öntörvényű sors, hogy a Góbiban kell töltenem évtizedeket. Például ha Európa elpusztulna egy minden eddiginél pokolibb háborúban, s a véletlen folytán megmaradtaknak nem lenne más lehetősége, mint Belső-Ázsiába menekülni. A kérdés talán végletes, de így nem könnyű a felelet. Első reakcióm: nem bírnék megmaradni ezen a tájon. Mert nem tudnám visszagyömöszölni a tudatalattiba szorongásaimat, félelmeimet, amelyek a Góbi-sivatagban még arcátlanabbá törtek rám. Hogy mitől féltem? Attól, amitől a civilizáció, az európai zsúfoltság megvéd: a fizikai kiszolgáltatottságtól. Elég volt egyszer belegondolnom: mi történne, ha valahol kint, a Góbiban baleset érne vagy rosszul lennék? Nincs menekvés: nincs orvos, nincs kórház. A közelben repülőgép sincs. Az isten se véd meg, még akkor se, ha akarná. Hiába tudok róla: Európában sincs menekvés, ha túl nagy a baj, de a felettes én-t megerősíti az a tudat, hogy talán megmenthetnek. Ez a biztonság utáni vágy lehet civilizációs betegség is, hiszen élesen tudatosult a veszély lehetősége. A Góbiban élők viszont nem ismerik a szorongást, ha az élet nehezen kibírható, nem ölik meg magukat, s a természetet nem tartják pokolinak. Nekem az lenne a legnehezebb, hogy — a brutálisan elnyomó felettes én hiányában — magam győzzem le a belső démonokat s megszokjam a természethez való közelséget. Csöbörből vödörbe kerül36