Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 8. szám - Kende Sándor: Végkiárusítás (novella)
Most mondd meg, ide hallgass, te mondd meg nekem igazán: mi bajuk volt velem? Miért tettek ki engem? Engem! Nem értettem a dolgom? Hát mondott nekem valaha is valaki ilyesmit? Legalább egyszer figyelmeztettek volna. Fontos volt ez? Úgy tettek, tőlem nem is akarnak mást, tőlem az is elég, hogy káder vagyok. Aztán egyszerre ez is fölösleges lett?... Meg tudták tenni velem, velem is? Hiszen jó voltam nekik, annyiszor kaptam ajándékot, egyszer kitüntetést is ... és akkor mégis? Hát ettől kell megkeveredni! Már megkövetlek, de ha megbolondulok... Szóval, te se érted. Na, jó. De az a tetves Mejgner ott maradt mellettem az értekezlet után is; pusztult volna el inkább. Nem alázkodott az már, nem, pajtás, már nem. Hanem olyan pofátlan vigyor ugrándozott a szeme sarkaiban, mintha nem ugyanilyen borítékot kapott volna ő is! — Na, és ehhez mit szól? — krákogott. Nem lehetett mindjárt válaszolni. Hát csak mentünk. Aztán mégis kihullott a számon a szó, de mintha nem is én ejtettem volna, mert magam is felfüleltem rá: — Ez nem lehet... Talán valami tévedés. .. Mejgner rikácsolón fölnevetett, meg is ijedtem tőle: — Tévedés! Elírás, mi? . . . Persze, mert magát érte! Akkor csönd támadt hirtelenében, mintha az utcáról a levegőbe röppent volna az egész mindenség. Ez a csönd meg akart fojtani, csak az a féreg handabandázott mellettem tovább: — Miért? Maga mit várt ezektől? Másnak se igen magyarázgattak! Azért, cimbora, én se adtam magam könnyen. Mert Mejgnernek még visszavágtam: — Én ugyan nem félek. Találok munkát. És megint egy óriási röhögés: — Pont osztályvezetőket keresnek! Magára várnak! Ja, aki biztos a dolgában és nem olvassa az apróhirdetéseket!... Rakodómunkás kell a vasúthoz, meg inasokat vesznek föl a pékműhelyekbe! így oktatott. Ő — engem. És a végén azt mondta nekem: — barátocskám. De nemcsak ő Volt ilyen. Hanem aki szemből jött az utcán, talán mind tudta, mi történt, olyan könnyelmű, olyan gyanúsan jókedvű Volt mindenki. Soha ennyi ember nem nevetett az utcán; hogy fulladt volna meg inkább valamennyi! Mégiscsak jobb, azt mondom, jobb, ha az ember egészen egyedül van, de, jobb az . .. Mert az ilyen kullancsfélét bicskával se lehet levakarni. — Azért maga tényleg ne essen kétségbe — kezdte megint. — Magának van kitartása. Ez aztán mi a csuda itt újra? Kitartás. Az életemre, hogy nem értettem. Látta ő ezt, és tüstént magyarázni kezdte, mint egy öklömnyi kölyöknek: — Magának sok értékes dolga van otthon. Egynek-egynek az árából hónapokig elélhet. Aztán majd csak lesz valami. Csönd. — Úgy értem, amíg talál valamit. Valami magának megfelelő elhelyezkedést. Hiszen az íróasztalt mégiscsak megszokta már; nem? Hogy a keserűségbe tudott ez az alak még ilyenkor is ennyire józan maradni?! — Emlékszik arra a kis mozaiktáblára? — kérdezte, és zsíros fejével egészen a képembe hajolt. Hogyne emlékeztem volna! Ő adta át az osztály dolgozói nevében, szeretetük jeléül, kisöcsém, a szeretetük jeléül, az előléptetéskor. De azért volt mersze a szemtelen fráternak, hogy most még egyszer megmagyarázza: — A római Colosseum miniatűr mozaikból. Na, vagyont nem ér, de jól néz ki. Jól el lehet adni; — s ezt a szót, hogy „jól”, alaposan megnyújtotta, így ni: — jóóól... — Megpróbáljuk? 30
