Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 8. szám - Kende Sándor: Végkiárusítás (novella)
Nem feleltem én a szégyentelennek semmit. — Vegye ki a rámából, az nem kell — mondta. — Reggel megvárom a kávéházban. A viszontlátásra! Ehh! Mit is akarok ettől a nyavalyás Mejgnertől! Nevetsz azon, hogy utálom, mi?! Mert ugyan miért is?.. . Miről tehet ő? Azzal a mozaikkal valóban nem lehetett könnyű dolga. De hát mégis piszkos húzás volt, hogy az első reggel után hetekig nem jelentkezett. Pedig vártam én, vártam a keservét, a kávéházban minden nap délig. Vidéken járt, azt mondta, és nem volt jókedve, amikor leült mellém. Sokan rajongtak azért a kicsi képért, a mozaikért, közülük az egyik többszáz évesre taksálta, csak nem volt rá pénze. Más meg vásári vacaknak piszkolta. Mejgner elmondta mindezt, mosolygott, de hallod: nem volt jókedve. — Nehéz, nehéz — vonogatta a vállát. — Kevés az emberek pénze. Hiába, barátocs- kám, az árából alighanem engednünk kell. Megint ezt mondta nekem: — barátocskám. Jól van: engedtünk az árból. És engedtem aztán még kétszer is, csak vinnék már! Mikorra azonban valami kis pénzmagot láttam belőle: le kellett hoznom a kávéházba azt az íróasitalkészletet is, bronzból. Hiába volt Mejgner bosszús, és hiába mosolygott mégis: semmi se vágott be úgy, ahogyan megbeszéltük. Mert elátkoztak engem, cimborám, el, már amikor megszülettem. Semmi se sikerült. De a baj gondolkozott ezen akkor, hanem gyerünk, gyerünk csak: egymás után két festmény a falról, aztán az ezüst cigarettatárca, fene bánta! Jött az ólomkristály váza is, minden, minden. Úgyse volt semmim, amikor eljöttem hazulról, hát csak Vigye az ördög ezt mind, mind!... Pedig mi lett volna belőlem, ha megmaradok ott, az állványokon ... A lelkemre mondom, testvér, lehettem volna valaki!... De már csak mindegy nekem. Egyedül lenni, üresen maradni, így jó. Nem kell semmi... a pálinka, a féldeci, az sokszor segít. Más meg nem számít. Csak gondolkozni ne kellene . . . Ehh, ne aludj, te, a szél vágná meg azt a szeplős fejedet! Hallod, te?! Te nem gondolkoztál soha? Nem?! De ez a Mejgner ... Te szétcsaptad volna a képét biztosan!... Lapát tenyerével egészen az asztal közepébe dörrent, még az üres poharak is megugranak s ijedten csörrennek össze! Ő meg, ahogyan előreterpeszkedett, ugyanazzal a lendülettel föl is áll mindjárt: most látni csak, milyen óriási ember. A nadrágja szíj nélkül is élesen feszül a hasán, az első gomb majd lepattan. S most még föl is fújja magát: — Vége! — nyögi. — Nem adunk el többé semmit. Hacsak ezt a rongyot nem! — törli zsebkendőjével izzadt homlokát. — Nincs semmi. Készen vagyunk. Végkiárusítás, Mejgner úr, hallja?! Most miért nincs itt?!... Nem válaszol neki senki. Természetesen. Nem baj; megszokta. — Te! Te belevágtál volna a képébe! Egyenesen a pofájába, mi?! — üvölti Viczián. — De hát ki más maradt nekem, mint egy ilyen Mejgner?! Ki más törődött akkor velem?!.. . Hát ráhallgattam, rá, a kutyaistenit, rá! Csakis rá!... Még nagyobbat akar ordítani, a szája tátva már — s akkor veszi észre, hogy a pincér ott áll előtte, csöndesen, szelíden, szemrehányó tekintettel, az asztalkendővel a karján, s a hosszú ceruza a füle mögött. Csak csóválja a fejét, olyan igazán szomorúan. így állnak kis ideig, egymással szemben, némán: a behemót ember és a kicsike pincér. 31
