Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 8. szám - Kende Sándor: Végkiárusítás (novella)
— Istentisztelet, mi? — röhög egyet a szeplős, de már megint mozdulatlan. — Fogd be a szád! Na. Hiszen végeredményben igazad van ... Mert úgyis tudom, azt akartad mondani, hogy maradtam volna inkább az állványokon, akkor nem fájna a fejem. Igazad van, szentigazad, te boroshordó. Azt szerettem ... az állványokon, a magasban, a város fölött... Az az élet! Amikor a tenyerében érezheti az emberfia, hogy valaki! Hogy igenis csinált valamit!... Szép házakat építettünk... Erre azonban nem lehetett akkor gondolni. Nem, mert... Tehát csak gyerünk, hórukk azokkal a borítékokkal, nem jó ennyi szünetet tartani, vigyázni kell, meg kell előzni a pánikot. Igen, vigyázni kell ... Aztán már csak osztani, egyre csak osztani a borítékokat, gyorsan, gyorsabban ... Az idő pénz, azt mondják, barátom. Hű, de nagy marhaság ez mégis! Lehetséges azonban, hogy talán nem csináltam mindent egészen jól. Mert nemsokára — de volt az egy fél év is! — szóval, egy fél év múlva, na, mindegy, mikor: legközelebb nem utazott el az igazgató, meg Baróti elvtárs sem. Tudod, aki a személyzeti vezető, hiszen mondtam már. Ott ültek a piros terítős asztalnál, a korsó víz mögött. Amikor én ültem ott, akkor is négy poharat készítettek, meg most is. Pedig még valaki helyet foglalt köztük. Mindenki tudta róla, hogy minisztériumi ember. Bizonyisten mondom, hogy ezeket mind meg lehet ismerni messziről. Ez fiatal volt, fölényes és jól kivasalt. Látod, ő ünnepi ruhában jött! És beszédet is mondott a rendelet fölolvasása előtt. Nem volt az valami nagy beszéd, de mégis. Nekem is így kellett volna. De ezt nem mondta senki. Aztán a borítékok... Ezekkel ő is sietett. Persze. Csak semmi pánikot. Vigyázni kell. Egyszer csak Mejgner nevét hallottam. Mit bámulsz? Arról a hitvány ürgéről beszélek, akitől annak idején az első felköszöntőt, meg az első ajándékot kaptam. Az ólomkristályt. Érdekes: ez kihúzta magát, soha ilyen peckesen nem járt, egyszerre kiegyenesedett az örökös hajlongásból. — Na, ehhez mit szól?! — ezekkel a szavakkal ült vissza mellém, borítékkal a kezében. Nem, dehogyis hagyta el az értekezletet! — Ezt tették velem! És még ezt is mondta: — Majd meglátjátok, mire viszitek, okosok! Sokáig azonban nem figyelhettem rá, mert hirtelen csak azt hallom: — Viczián János. így: Viczián János. Sem elvtárs, sem más. Föl is álltam, persze. Az a piszok Mejgner azt mondta később, mert eztán mindig gúnyolódott, azt mondta, úgy álltam föl, mint egy iskolásfiú, ha fölszólítják. A féreg! Ilyesmin járt az esze!... De akkor ő is eltátotta a száját. Én meg csak álltam. Lehetetlen ... Én?... Engem tetszett mondani?... Megkapaszkodtam az előttem ülő székének a támlájában. És nem mentem ki azért a borítékért. Hanem Mejgner, az igen, ő szívesen kiment az enyémért is! De most nem ám szolgálatkészen, hanem tiszteltette ő már az egész nagy ceremóniát, gyerünk, gyerünk, itt már büdös! — Ez hát a magáé! — így tartotta elém a borítékot, nyújtott karral, amint visszaért a székek közé. — Fogja csak. 29
