Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Nagy Györgyné: A Páva és a népművészet
NAGY GYÖRGYNÉ A PÁVA ÉS A NÉPMŰVÉSZET f. Ég és föld, tűz és víz ... — sorolhatnám a közmondás értékű hasonlatokat mai népművészeti közízlésünk kapcsán. De hadd idézzem inkább Kodály Zoltánt: „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egy-kettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” 2. Hogyan tudunk biztonságosan eligazodni, hogyan tudunk megbirkózni az ismeretek mérhetetlen mennyiségével, hogy elmondhassuk: korszerű műveltséggel rendelkezünk. Van egy nagyon fontos támpontunk, amin megvethetjük a lábunkat, ez népünk kultúrája. Ezt viszont sokoldalúan meg kell ismerni, meg kell ismertetni. Első pillanatra úgy látszik, hogy a bevezető idézet szellemét sikerül életben tartanunk, hiszen megannyi népművészeti műsor, vetélkedő, kiállítás és pályázat van ma Magyarországon. A kérdés csak az, hogy ezek valóban népművészetiek-e! Vannak, akik az eredeti népművészet helyett annak „korszerűsítését” tartják helyesnek. így elsikkad a legjobbat kiválasztani tudó közösségi szűrő. De: hogyan is lehetne átélni mindazt, ami nem igazi; s megtartani azt, aminek nincs eredete! Ezért is nagyobb ma a tudós szakemberek és az eredményeket közvetítő népművelők felelőssége. 3. 20—25 évvel ezelőtt már tudtuk, hogy ha annyira nem becsüljük népi értékeinket, mint amennyire nem törődtünk vele, akkor eltűnik életünkből a szép, a lelkesítő . . . Magyarságunk is veszélybe kerülhet. Lehet, hogy nem volt ilyen tragikus a helyzet, de mi, a „megszállottak” így láttuk. Sok kísérlet és vizsgálódás után szakembereink, akik a nép művelésével foglalkoznak, rájöttek arra, hogy az amatőr művészeti mozgalmaké a jövő. Minél több kis közösséget kell létrehozni, ahol értelmesen szórakozva szerezhetnek a résztvevők korszerű műveltséget, kielégíthetik szunnyadó alkotásvágyukat, csiszolhatják emberségüket. Kecskeméten, a Megyei Művelődési Központban jelenleg a hatodik megyei díszítőművészeti szakkörvezetői tanfolyamot tartjuk, ami azt jelenti, hogy rövidesen több mint kétszáz vizsgázott szakkörvezető lesz Bács-Kiskun megyében. Ők — akik hímezni tudnak — szerteágazó, főleg elméleti oktatásban részesülnek. A tanfolyam végén közművelődésből, művészettörténetből, néprajzból és gyakorlatból vizsgáznak az asszonyok. így a megye legkisebb községében is szakavatott, értő és érző irányítója lehetne a közösségi munkának. 4. Nagy öröm látni kiemelkedő szakköreink munkáit. Ezek a megyei és országos kiállításon is kitűnnek. A csátaljai bukovinai székely asszonyok a régi, hagyományos mintáikat varrják, azért olyan szépek ezek a hímzések. Nem hivalkodóak, igazak és egyszerűek. Olyanok, mint a hegyi patak vize: tiszták, üdék. Azokban a falvakban és községekben, ahol nincs a hímzésnek hagyománya, a különböző tájegységek mintáit varrják, ösztönösen, finom érzékkel. Másolják ugyan, de nem fosztják meg jellegzetességüktől. Ilyenek a madarasi, bugaci, kiskunhalasi, bajai, kunbajai, katymári, helvéciai, kiskunfélegyházi és a kecskeméti szakkörök. A megszállottság, a szakmai tudás, az irányító és szervezőkészség — amit könyvből nem lehet megtanulni — mind hozzájárulnak szakkörük sikeres munkájához. Kétévenként rendezünk megyei díszítőművészeti kiállítást. Gazdag, változatos anyagot láthat a nagyközönség. A Megyei Tanács művelődési osztálya apróbb pénzjutalmakkal ismeri el a teljesítményeket. Tetszenek a kiállítások, a vendégkönyvbe sok elismerő, buzdító sort írnak a látogatók a résztvevő asszonyok örömére. Ilyenkor nagyobb lendülettel dolgoznak tovább. Minden kiállítás előtt zsűrizni kell a munkákat. Már amelyik kiállítást nem titokban rendeznek. Ezt éppen azok a szakkörök mulasztják el, ahol nincsen képzett szakkörvezető. Nyíltan meg is mondják, 92
