Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Nagy Györgyné: A Páva és a népművészet
hogy a szakkörvezetőnek helyi kellemetlenségei támadnak abból, hogy a zsűri általában a munkák nagy részét nem engedi kiállításra. Ilyenkor nem kétséges, mi a fontosabb: egy-egy községben megsértődik-e 10—15 asszony; vagy a kör tagjai lekiismeretfurdalás nélkül terjeszthetik-e az álnépművészetet, tévútra vezetvén a szépet szerető emberek ezreit? 5. Az országos kiállításokra — Nyíregyházára, Mezőkövesdre, Budapestre — is küldünk munkákat Bács megyéből. Ezek a vetélkedések nem szolgálják mindig a helyes célt. Az országos tanfolyamvezetőképzések alkalmából különös hangsúllyal megdicsért csátaljaiak munkáit például nem díjazták. Pedig egybehangzó szakvélemény szerint ezek a legarchaikusabbak, legszebbek. A zsűrik egyetlen köszönő sorát sem élvezhették. Kiss Ferenc megállapítására hivatkozom: „. . . ilyen értékekben a népzene (díszítőművészet) régebbi rétegei gazdagabbak, hiszen azokat még romlatlanabb ízlés és csalhatatlanul működő közösségi mérték alakította, szűrte, nemesítette. És évszázadok. A stílus lényegükhöz tartozik.” Figyelemmel kísérjük és látjuk az országos kiállításokon, hogy milyen sok selejtes anyag kerül bemutatásra. Joggal merül fel a kérdés: miért? Roskadoznak a paravánok a sok hímzéstől; szinte elviselhetetlen a kiállított tárgyak tömege, ami a belépőt fogadja. Ezt a rengeteg fafaragást, hímzést, szőttest, bőrmunkát nem is lehet esztétikusán elrendezni, hogy élvezhető, tanulságos legyen. Csak a követendő példa kerüljön kiállításra! 6. Néhány szót a világszerte elterjedt kalocsai hímzésről, pingálásról. Megint Kiss Ferencet idézem: „A másik koncepció szerint a népzene minden ma élő formáját tisztelni kell. A magyar nóta vonzásában, s a múlt század dereka óta fokozódó romlás hatása alatt termett dalok közt is akad értékes. Ezek közelebb is állnak a jelen népzenei kultúrájához, a közönség tehát erre vágyik, ennek — természetesen — stílusa is más.” Az analógia kézenfekvő: Van jó kalocsai hímzés is. Csak a szakemberek nem figyeltek rá, és vásárivá silányult az idők folyamán. Maguk a kalocsai asszonyok sem ismerik már az igazit, a szépet. Szombathelyen 1979 őszén megnyílt az új Művelődési Központ, ahol Vas megye díszítőművészeinek munkáiból kiállítást rendeztek. Egy autóbusznyi kalocsai asszony is elment abemutatóra. Egyszercsak egyikük megbotránkozva a „merényleten”, hangosan olvasta: „korai kalocsai hímzések”. — „Ez kalocsai hímzés? Ilyet Kalocsán sohasem varrtak!” Az „egyetértő” hallgatás azt bizonyította, hogy az „érdekeltek” közül nemcsak hogy sokan nem ismerik a régi motívumokat, de nem is „érzik” azokat. Ugyanakkor a helyi múzeumigazgató, Bárth János „Kalocsai hímzések” című könyve is eligazíthatná őket. Ebből eredeti méretű és színű mintákat tanulmányozhatnának, s hasznos utasításokat olvashatnának. Egyszer Ausztriába (Steyerbe) hívtak látogatóba egy szakkörbe, amelynek magyar szakkörvezetője volt. Az osztrák asszonyok mindenáron meg akarták tanulni a kalocsai hímzést. Vezetőjük meg is tanította az öltéseket, s ők nagy szorgalommal varrtak. De amit csináltak, az nemhogy kalocsai nem volt, de még magyar sem. „Hogy lehet az Julis néni, hogy ilyen sötét színekkel csinálta ezt a térítőt, hiszen nem így szokta!” — kérdezte valaki a neves kalocsai népművészt, mire ez volt a válasz: „Ne csodálkozzon lelkem, egész héten vert az uram, kinek volna ilyenkor kedve vidám színekkel varrni?” A népművészetben mindennek megvan az oka. Ha valakinek jó kedve van, akkor dalol, vidám színekkel hímez. Ha magyar valaki, másképpen alkotja meg a mintát, mint a más nemzetiségű. Az az íróasszony, aki mestere az előírás művészetének, tudja a törvényeket, szabályokat, amit be kell tartania. Különben nem lesz a mintája kalocsai. S az idő rostáján kihull a rossz, és megmarad az időtálló, egyszerű, eredeti, igazi, szép kalocsai hímzés. Ez még várat magára, idő kell hozzá. De erőltetetten ne termeljünk, termeltessünk szánt-szándékú rosszat. 7. A „tervezésről”. Az 1980 nyarán Balatonalmádiban megtartott országos vezetői tanfolyamon egyik feladatunk az volt, hogy valamelyik tájegység motívumait kicsinyítve vagy felnagyítva „új mintát” tervezzünk. Mivel erdélyi vagyok, a torockói nagykígyós motívumait nagyítottam fel. Aztán ezt jól megnézve rájöttem, az évszázadok folyamán kikristályosodott eredetiből csakselejtet lehet „tervezni”; 93
