Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 7. szám - Szemelvények a tibeti népköltészetből (Keresztes Ágnes műfordításai; közreadja: Sári László)

A versek sem tartalmi, sem formai-stilisztikai elemzésére sajnos — bármilyen izgalmas is lenne — itt nem keríthetünk sort, de feltétlenül érdemes elmondani, hogy szerkezeti építkezésében például a tibeti népdal rokon a magyarral. És nem is szegről-végről, ugyanis a magyar népdalkincs nagy részére jellemző formai jegy ti. hogy a dalok rendszerint természeti képpel indítanak és majd egy ennek megfelelő belső, gondolati párhuzammal folytatódnak, meghatározó jegye a tibeti népdalköltészetnek is. Például gyakran találkozhatunk magyar népdalainkban a nyíló vagy hervadó virág képével a születő vagy elmúló szerelemhez hasonlítva, és ugyanígy észrevehetjük majd a tibeti dalszövegekben is nem egy helyütt a kelő hold képét vagy a tenger mélyéről szerzett drágakövet, de még a virágszálat is hasonlításként a szeretett lány szépségéhez vagy éppen értékéhez.

Az, hogy szimbólumrendszerében a magyar népköltészet is szívesen használja a természeti képet kezdőképként, honfoglalás előtti belső-ázsiai örökségünk. A környező belsőázsiai népek dalainak, a tibeti és a magyar népdal költészetnek közös jegye ez, de van a tibeti költészetnek néhány olyan jellemzője is, amely szinte hasonlíthatatlannak mondható. így például meglepő, hogy a tibeti népköltészet nem rímes. Ha véletlenül azonban mégis összecsengő sorvégeket találunk a dalokban, azon ne lepődjünk meg, az nem szándékos, hanem csak a párhuzamos szerkesztés, a gondolatritmus grammatikai következménye. Ezen kívül pedig a tibeti vers sem nem hangsúlyos, sem nem időmértékes, vagy másképpen fogalmazva: a tibeti versben éppúgy megtalálhatjuk a hangsúlyos verselés szabályait, mint egyesek szerint az időmértéket, sokszor egy versen belül is.

Egyetlen verstani szabályszerűség, amit észrevehetünk a tibeti versben, hogy a sorok szótagszámát a legtöbb esetben szigorúan megtartják. De elég-e ez ahhoz, hogy minden kétséget kizáróan versnek nevezzük a tibeti verset, az eddig kialakult verselméleti fogalmaink szerint! Azt hiszem, nem kérdéses, hogy az említett „szabálytalanságok” ellenére is jogos tibeti versről, költészetről beszélni a továbbiakban is, és gondolom a szemelvények meggyőzően bizonyítják, hogy nem is akármilyen költészetről van itt szó.

*

Mivel a tibeti népdalköltészetből most legelőször néhány szerelmes ének szövegét ismerjük meg, ezeknek bevezetőjeként talán érdekes elmondani, hogy egy részük valószínűleg folklorizálódott műköltészet. Mint ahogy a mi népdalaink közül is nem egynek aszövege ismert szerzőtől származik (például Petőfi versei folklorizálódtak így) — úgy a tibeti népköltészetben a 6. dalai láma szerelmi költészete az, amely nem egy tibeti népdalnak szolgált „szövegkönyvül”.

A különös életű 6. dalai láma szerelmes énekei egyébként talán a legnépszerűbb népdalok Tibetben mind a mai napig. Chans-dbyans rgya-mcho — ez a tibeti teokratikus államrend 1683 és 1706 között élt uralkodójának a neve — egészen fiatalon került az egyház és az állam élére, és talán ezért vagy másért is, nem csak a hivatali teendők foglalkoztatták, hanem szerette a vígságot, a mulatságot, a szerelmet is. Különösképpen az egyház- és az államigazgatás hatósági épületének az ún. „Potalá”-nak szomszédságában levő „A Sárkányhoz” címzett nyilvánosház vonzotta a 6. dalai lámát, ahol esténként a hivatali ügyek végeztével emlékezetes látogatásokat is tett. Többnyire az itt szerzett élmények ihlették költészetét, de érdemes megfigyelni, hogy sem nála, sem másutt a tibeti költészetben a szerelmes énekek ennek ellenére sem érzékiek, vagy profánul kacsintgatok, de még csak nem is kacéran civódók, hanem az érzés gyönyörűségéről, a szeretet értékéről és hűségről beszélnek.

Az első két négysoros vers a 6. dalai láma szerelmi ciklusából való folklorizálódott műköltészet, a további két szerelmes ének tibeti népköltészeti alkotások.

A kesergők keletkezésének ideje a 16—17. századból — a tibeti teokratikus államrend megszilárdulásától — egészen századunk közepéig számítható. Világuk a belsőázsiai társadalmaknak azt a megszokott kettősségét mutatja, hogy a földművelő, letelepedett, megszervezett társadalomban még élnek nomád életformák is, elsősorban a pásztorkodás.