Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Rácz István: Feltekinte Mónár Anna
a lány nyakára helyezett hurkot, s ugyanebben a pillanatban a halálangyal is szívébe döfi kését. Utána a hajót, sátrat rőzsével borítják, s teljesen elégetik, végül a hamvak fölé magas sírdombot emelnek. Az emberáldozat bemutatása tehát nemcsak a skandináv térségben, hanem a Volga és Don vidékén táborozó, ott városokat alapító, s a későbbi orosz birodalom alapjait lerakó vikingeknél is szokásban volt. Hogy e szertartások más sztyeppéi népek áldozati rítusaival rokon vonásokat mutatnak, az is szembetűnő. Az emberáldozat emléke tehát több irányból — északról, keletről, sőt (lásd a Szajna szigetén bemutatott emberáldozatot) nyugatról is — belekerülhetett abba a mondakörbe, amelynek magyar megfelelője a Molnár Anna balladája. A fentebb elmondottakkal szemben felmerülhet az az ellenvetés, hogy az emberáldozatokat többnyire nagy ünnepségek, avagy temetési szertartások alkalmával, tehát hatalmas tömeg jelenlétében mutatták be, Molnár Annát viszont a jó katona egyedül viszi magányos, embernemjárta helyre, a nagy fához, s így van ez a hasonló nyugati balladákban is. Nos, nyilvánvaló, hogy a keresztény hittérítők, szerzetesek figyelmét főleg a nagyszabású pogány ünnepségek kötötték le, s azokról írtak, egyes emberek magányosan, titokban bemutatott áldozatairól ellenben nem beszéltek, mivel azokról nem is tudhattak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ilyen „egyszemélyes” áldozati cselekmények ne történtek volna. Ezt a szokást nem csupán régészeti leletek igazolják, hanem emlékezhetünk az Ótestámentum legismertebb emberáldozatára is: Ábrahám is egyedül, még a két kísérő szolgát is hátrahagyva vitte Izsákot a kijelölt szent helyre, hogy ott feláldozza az Úrnak. De szabad legyen itt a Kalevalát is idéznem. Midőn a nagy medveünnep, azaz a Szent Öreg kiengesztelése után Vejnemöjnen elindul, hogy a medve kitömött bőrét — tehát tulajdonképp magát a medvét — egy magányos, magos fán örök nyugalomra helyezze, ő sem hívja erre az útra az ünnepen részt vett társakat, hanem egyedül indul útnak, hogy ezt a rítust, mely lényegét tekintve azonos volt az emberáldozattal, titokban, magányos helyen elvégezze. Ugyanígy szokásos volt a voguloknál is, hogy aki kérni akart valamit az istenektől, vagy hálájának kívánt eleget tenni, az emberformájú kis fabábot vitt — egyedül! — a szent fához, s felakasztotta annak ágaira. A Molnár Anna-ballada s annak nyugati rokonai mai lejegyzett formájukat már a keresztény időkben kapták meg, amikor az énekesek nem dalolhattak többé nagyszabású pogány ünnepekről, sőt az is valószínű, hogy tudatában sem voltak már az esemény ősi, pogány — emberáldozati — jelentésének. A középkorban viszont bőven akadhattak olyan nagyhatalmú feudális urak, akik valóban sorra meggyilkolták megunt feleségeiket, szeretőiket, hogy új asszonyt szerezzenek maguknak. A történelem legismertebb „kékszakállúját”, Vili. Henrik angol királyt helytelen volna itt idéznünk, mert az ő idejében ezek a balladák már kialakultak. De feltételezhetően voltak a királynak elődei is, akiknek példája elfedte a ballada hajdani, pogánykori rituális jelentését. A mi Molnár Anna-balladánk kétségtelenül sok rokonságot mutat a nyugati Kékszakállú-balladákkal— de sokban különbözik is tőlük. A nyugati balladákban a csábító gyönyörű fegyverzetű, gazdag lovag, aki vagy varázslatos énekével, vagy kincsek ígéretével csalja el kiszemelt áldozatait. A mi balladánk Sajgó Mártonjában sehogyan sem tudnám felfedezni a gazdag lovag vagy feudális főúr rokonát. Inkább a pogánykori szegény vitézt látom benne, aki nagyhatású áldozattal szeretné megnyerni az istenek kegyét, s ezért próbál magának ígéretekkel, vagy ha azok nem hatnak, akár erőszakkal is áldozati célra asszonyt szerezni. 86
