Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Rácz István: Feltekinte Mónár Anna
De a pogány svédek, norvégok, dánok nemcsak szent ligeteikben, a nagy fára akasztva mutattak be emberáldozatokat. Voltak olyan szent lápjaik is, ahol nagy ünnepeken, avagy győzelmes csaták után nagymennyiségű zsákmányolt fegyvert, ezüst és arany kincseket, ékszereket és embereket is áldoztak. Ennek jobb megértéséhez tudnunk kell a következőket. A skandináv félszigeten, meg Suomiban, Dániában a jégkorszak gleccsereinek elolvadása után sok helyen keletkeztek kerek kis lápok, melyeket köröskörül, amfiteátrum-szerú'en komor, magas szikladombok öveznek. A lápot benövi a hínár, meg egyéb mocsári növényzet, s felületét csodálatosan vastag, dús mohaszőnyeg borítja. Aki vigyázatlanul lép erre a csalóka, biztos tartást ígérő felületre, menthetetlenül elpusztul, mert minél jobban igyekszik kievickélni, annál gyorsabban süllyed el a feneketlen mélységbe. Olyan képet nyújt az ilyen láp, mintha valami nagy tölcsér volna, mely egyenesen levisz az Alvilágba. Érthető, ha a hajdanvolt emberek szemében a láp, mely mindent, amit odavittek: fegyvert, emberi tetemet hamarosan elnyelt, különösnek, veszedelmesnek, szentnek tetszett, hiszen úgy tűnt, hogy az istenek az áldozatot elfogadják, magukhoz veszik. A skandináv régészek leggazdagabb lelőhelyeit éppen az ilyen áldozati lápok szolgáltatták. Köztük a legnevezetesebb a tollundi lelet, ahol a láp olyan tökéletesen megőrizte az oda kitett áldozat holttestét, mintha csak pár nappal előbb temették volna el. A tetem nyakán ott volt a kötél is, amivel annak idején megfojtották. Nem ok nélkül említem meg ezeket az áldozati lápokat,^ mivel a Molnár Anna- ballada nyugati változataiban a csábító lovag egy patak, vagy tó partjára viszi a leányt, és ott akarja megölni. A francia balladában a leány úgy menekül meg, hogy ő löki a tóba a lovagot, aki hiába kapaszkodik egy faágba, a leány a lovag kardjával elvágja az ágat, s így a csábitó ott pusztul. Ha nem annyira tóra, hanem olyan szent lápra gondolunk, amelyből lehetetlen menekülni, a jelenet még valószínűbbé válik, és kísértetiesen emlékeztet a vikingek emberáldozataira. Ibn Fadlan arab kereskedő a kilencszázas években a Volga mellett találkozott az ott táborozó vikingekkel. Útleírásában igen részletesen, s szemléletesen számol be a ruszok (= svédek) szokásairól, s többek között egy temetés lefolyását is elmeséli. Mikor a főrangú viking vitéz meghalt, társai megkérdik a rabnőitől: ki akar urukkal a másvilágra menni? Azt a leányt, aki önként vállalkozik erre, gyönyörű ünnepi ruhákba öltöztetik — emlékezzünk csak arra: Sajgó Márton is ünneplő ruhát, csizmát ígér Molnár Annának! — s két másik rabnőt rendelnek mellé, hogy szolgáljanak neki. A leány a temetés napjáig vígan iszik, lakomázik, énekel — ha úgy tetszik: megüli a lakodalmát a halottal. Mikor elkövetkezik a temetés ideje, a halott hős hajóját partra vonják, köré nagy faragott bálványokat állítanak, fedélzeten felverik a díszes mennyegzői sátrat s abban drága szövetekből, prémekből megvetik a halott ágyát. Fegyvereket, edényeket, élelmet, italt halmoznak a hajóra, majd két lovat Vezetnek elő. Ezeket addig űzik, hajtják, korbácsolják, míg testüket ki nem veri a habos verejték, s csak ekkor ölik le őket. Hogy miért? Mert azt akarják, hogy e paripákban az életerő lángja a legmagasabbra csapjon, s így tombolva, tüzesen kísérjék urukat a másvilágra. Hasonló szokásokat találunk több szibériai nép lóáldozatainál is. A lovak után még két ökör, meg kakas és tyúk kerül — leölve — a hajóra. Végül a leányt vezetik ünnepélyesen a mennyegzői sátorhoz. Ott a menyasszony kiüríti a búcsúkelyhet, elénekli búcsúzó énekét, majd belép a sátorba, s odafekszik halott férje mellé. Ekkor a hős hat társa sorban közösül a leánnyal: azaz benne is magasra szítják az élet tüzét, őt is feltöltik férfiasságuk erejével. Csak ezután következik a ,,halálangyal”-nak nevezett öregasszony szerepe, akinek intésére két vitéz meghúzza 85
