Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 7. szám - Rácz István: Feltekinte Mónár Anna
azért érdekes és föltűnő, hogy e jelenet mégis minden balladai változatunkban makacsul megmarad — s valószínűleg tőlünk került át több nyugati balladába is. Hogy miért Van ez így? Erre a kérdésre Vargyas kitűnő magyarázatot talál, amikor kimutatja, hogy a szibériai népek epikus anyagában gyakran szerepel egy hatalmas, csodálatos fa. Ennek a tövénél szoktak a hősök megpihenni, itt történik meg a fejbenézés is, ez jelenik meg mindig az ének fordulópontján „a döntő harc előtt, Vagy az üldözött menekülése helyén, s vagy az ellenféllel, vagy az üldözöttel történik valami döntő jelentőségű dolog a tövében”, — állapítja meg. Majd utóbb így Vonja le mindebből a következtetést: ,,Ha volt a magyarságnak olyan csodálatos fája, amely a halállal szoros összefüggésben állott, ahová a szörnyek áldozataikat felszögezték, ahová a nagy hősöket temették, amely a történetnek fordulópontjain szokott megjelenni, mint a nagy veszély, a döntő küzdelem színhelye, de egyúttal a menekülésé is, akkor Világos, miért került a ballada fordulópontjára a fa az akasztott áldozatokkal a halastó helyére.” A fejbenézési jelenet tehát egy igen régi mitikus hagyománnyal kapcsolja össze balladánkat. Nyilvánvaló, hogy az énekesek, akiktől gyűjtőink ennek a balladának számos Változatát lejegyezték, ennek a kapcsolatnak már nem voltak tudatában. Mégis úgy tartották, hogy ez a mozzanat elengedhetetlenül hozzátartozik a balladához, nem szabad elhagyniok. Hiszen valaha ez volt a balladai jelzése annak, hogy most érkeztünk el a döntő fordulathoz. Ha László Gyula utalása a szibériai aranyveretre ilyen távoli, s kozmikus jelentőségű hagyományokkal hozta összefüggésbe a Molnár Anna-balladát, talán megengedhető, hogy megkíséreljem a történetet az osebergi szőnyegtöredékkel is kapcsolatba hozni. Vegyük hát sorra a ballada minden egyes részletét. „Az elcsalt menyecske” — ezzel az alcímmel szokták összefoglalni a közreadók a ballada különböző változatait. De valóban elcsalt, elcsábított asszonyról lenne szó? Igaz, a jó katona ünnepi ruhát, Vasárnapi csizmát ígér neki. De Molnár Anna tiltakozik: vagyon néki ünneplője, csizmája s nem akarja elhagyni sem az urát, sem kicsiny fiát. Végül a katona — a Kriza közölte lejegyzés szerint — „lóra kapta s elrabolta’’. Vagyis Anna nem a csábításnak, hanem az erőszaknak engedve hagyta el otthonát. „Elindulnak, mennek, mennek, Hosszú útnak, rengetegnek, Találtak egy burkos fára, Leültek az árnyékába.” Miféle fa ez a burkos, vagy burkus fa? A ballada más változatai citrusfáról vagy citromfáról beszélnek. Ne kutassuk most e jelzők pontos értelmét, de akárhogy is, nyilván nem akármilyen közönséges, hanem rendkívüli, mesebeli, mitikus fára kell gondolnunk. Molnár Anna és a jó katona leülnek a nagy fa árnyékába, s ott a katona arra kéri az asszonyt: „Nézz fejembe, Mónár Anna, De ne nézzél fel a fára!” „Változatainkban közös, hogy a csábító a fejébe nézet Molnár Annával — azaz tetűt kerestet vele” magyarázza a jelenetet a Csanádi—Vargyas kiadás. „Az európai parasztság jó része is valamikor egészen természetes dolognak tartotta a fejben-keresést. Anya gyermekével, feleség férjével, akár nyíltan, a ház előtt végezte.” Jelentené ez itt a szerelmeskedést, a szekszuális aktus megtörténtét is? Aligha! Hiszen mint föntebb láttuk, ez a sztereotip, s igen régről származó fordulat inkább csak azt jelzi: a döntő fordulat előtt vagyunk. Amellett ellentétként is indokolt: „Nézz fejembe (tehát lefelé) — de ne nézz fel a fára!” 82
