Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 7. szám - László Ferenc: A szarvasokká vált vadászfiak nyomában

szerűen skandálja a sorokat, hanem hogy mintegy prózában ejti őket, nagyon értelmesen, tisztelve a „vesszőket” és a „pontokat”. Amikor a végére ért, hozzátette: „így tudtam, ennyit tudok”. Hálálkodtam, de ragaszkodtam hozzá, hogy most már énekelje is el. Útbaigazítóm, loan Pop bátyó is bátorítgatta, bár a ház odagyűlt népe — köztük Suciu asszony fia és egy asszony, akiről szégyenemre nem tudom már, hogy menye-e vagy leánya — váltig bizonygatta, hogy ők is csak így, elmesélve hallották ezt a történetet az öregasszonytól, a háború óta legalábbis soha sem énekelte. Suciuné azonban vé- gülis ráállt: némi szabódás után — ne haragudjam, ha közben elfőjük a melle stb. — elénekelte, a 33 soros prózai változathoz képest immár 40 sorban, és valamivel határozottabban is. Ezután hívtam be kint felejtett útitársaimat, hogy hallgassák végig ők is a kincset, amit szalagra vettem. Némi beszélgetés, fényképeződés után búcsúzóul — kérésemre, tapintatos, de határozott rábeszélésemre, miután meggyőztem arról, hogy most már fölelevenedett emlékezetében a rég nem énekelt dal, most már hibátlanul tudja majd elénekelni — harmadszor is nekidurálta magát az öregasszony. Mint várható is volt, ez a harmadik változat bizonyult a legteljesebbnek. 51 sora közül mindössze négy volt töredékes vagy bizonytalan.

így került hangszalagomra a szarvasokká vált vadászfiak három Susana Suciu közölte v áltozata: egy elmondott és két énekelt egyed, az azonos, illetve az egymáshoz értelemben közelálló sorokat csak egyszer számolva összesen 62 sornyi terjedelemben.

Mindhárom szöveget közöltem a marosvásárhelyi Vatra novemberi számában. A románul tudó olvasó, akit érdekel az orális művészet „természetrajza” és „élettana”, tanulsággal vetheti őket össze. Észreveszi majd, hogy a fogalmazásbeli bizonytalanság nyilvánvaló különbségekhez, sőt ellentmondásokhoz is vezet. Itt nem taglalom ezeket, csak megjegyzem, hogy például az elmondott változat szerint az apa vadászoknak sem tanította fiait, hanem csak ... s itt olyan szó következett, amelyet azóta sem tudtam, többek segítségével sem lefordítani, illetve megérteni: „círnátori de munte”. Az asztal jelzője változatonként hol megterített, hol előkészített, hol dúsan rakott volt — mintha nem is egyazon közlő változatait állítottam volna egymás mellé, vagy mintha hosszú időszakok elteltével tértem volna vissza másodszor, illetve harmadszor a közlőhöz. A tüzetesebb megfigyelés kimutatta, hogy e sok fogalmazásbeli bizonytalanság és következetlenség nemcsak a kolinda „karbantartatlanságának” tudható be; köztudomású és természetes is, hogy a passzív emlékezet tárába visszaszoruló népi alkotások gyorsabban romlanak. A közlő ugyanis abban is eleve bizonytalan volt, hogy hat- vagy nyolc- szótagú dallamra énekelje-e a kolindát. Következetesen hattal kezdte, később azonban óhatatlanul áttért a nyolcra. (Nota bene: haton öt, nyolcon hét is értendő, a román népdalénekes ugyanis a szótaghiányos sorokat minden megfontolás nélkül, azonnal kiegészíti egy-egy nem értelem hordozó magánhangzóval vagy szótaggal.) Ha összehasonlítjuk ezeket a szövegeket a Bartók-gyűjtötte 1914-es vagy a Virgil Medan gyűjtötte 1963-as, illetve 1976-os felső-oroszi leletekkel,2 helyenként föltűnően kiütközik a hat- szótagú szövegösszefüggésből az a két vendégszótag, amelyeknek a nyolcszótagúság köszönhető (borral teli poharakkal, mert csak vizet a forrásból, apám, a mi lábacskáink stb.; számos ilyen sort fordíthatnék még ide), amiből nem túlzás arra következtetnünk, hogy ez alkalommal azt a folyamatot leptük meg, amelynek során egy archaikus, hatszótagú népi szöveg nyolcszótagúvá alakul. Ezta következtetést a lelet zenei elemzése is igazolja. Az elején a közlő inkább csak kereste a dallamot, mint énekelte. Ügyetlenül bóklászott ide-oda, pentachordról pentachordra, egyre messzebb jutva a kezdeti szó-fá-mi-fá-szó magtól.

69