Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 7. szám - László Ferenc: A szarvasokká vált vadászfiak nyomában

Ekként utazgattam az őszön többször is Maros megye román falvaiban: a terepet nézni, ötletet keresni, hol Simonffy Katalin szerkesztővel, hol Cselényi László rendezővel, hol mindkettőjükkel. Hogy lesz-e fesztiválképes Bartók-filmünk, s ha lesz, miről szól majd, milyen lesz, az pillanatnyilag hétpecsétes titok — magamnak sem tudnék e fogas kérdésekre megfelelni. Autózgatásom „melléktermékei” azonban nem jelentéktelenek!

Mint már fönnebb „kiszivárogtattam”, fölmerült egy olyan elképzelés is, hogy Cantata profana-filmet kellene forgatnunk, s csak természetes, hogy fölkerestük azt a két falut, ahol 1914 áprilisában a librettó forrásaiul szolgáló kolindákat gyűjtötte Bartók, a színromán Idecspatakát (Idicel) és Felső-Oroszit (Urisiu de Sus). Első kiszállásunk napja 1980. szeptember 2. volt. Cselényi, az ihletet vadászó rendező a gépkocsivezető föladatát is vállalta. Kérésünkre a megyét kiválóan ismerő fényképész-újságíró (egyébként szintén sofőr), Erdélyi Lajos is velünk jött. Bartók kolindakötetén és vadonatúj jegyzetfüzetemen kívül egy hangzó „dokumentumot” is vittem magammal erre az útra: a Felső-Orosziban gyűjtött változat hangfölvételét. Bartók az akkor harmincegy éves Vasile Sucitól hallotta. Hogy megvan-e Budapesten az az 1914-es fonográfhenger, amelyre a kolinda kezdetét rögzítette (nyilván nem az egészet, az a fonográf-korszakban túlontúl költséges lett volna!), s ha megvan, milyen állapotban, nem tudom. Erre az alkalomra én magam énekeltem szalagra a kolindát, teljes egészében, legjobb tudásom szerint utánozva a paraszti hangvételt. (Cselényi szerint: ékes gúnárhangon kántálva). Az apokrif dokumentum végül célszerűnek bizonyult: nyomra vezetett. Idecspatakán nem. (Ott utóbb a — kérésemre — módszeres és a falu minden öregére kiterjesztett kutatómunkát végző Teodora Mure^an tanítónőnek sem sikerült még töredéket sem föllelnie ebből a kolindából.) Felső-Orosziban azonban addig-addig pergettem szalagomat a nép idősebbjének, míg egyesek kezdtek ráismerni. Előbb Ion Tru^a erdész bizonygatta, hogy a „cätunu intre väi” névre hallgató tanyán lakó Ion Moldovan tudja, más arra figyelmeztetett, hogy az ugyanott lakó másik Moldovan-fivér, Dumitru tudja jobban, oda azonban, ahol ők laknak, a Trabant nem jut föl. Viszont: Ion Pop kurátor — epitrop, ahogy az óhitűek mondják — fölajánlotta, hogy azonnal elvezet Susana Suciu- hoz, aki a parókiánál lennebb, csaknem a falu végén lakik; az majd elénekli nekem. így jutottam el e szeretetre méltó, kedves ember szíves vezetésével ahhoz a nyolcvankét éves öregasszonyhoz, akinek alább előtárandó fölfedezésemet köszönhetem.

Susana Suciu a falu 19. számú telkén él, a kaputól balra eső, egyetlen helyiségből álló kis házban. Asztma gyötri, nagyothall, de nem szenilis, sőt benyomásom szerint ma, életének kilencedik évtizedében is kiváltképpen okos asszony, aki tisztán emlékezik és megfontoltan beszél. Arról, amit nem tud biztosan, szívesebben hallgat. Mondtam neki, hogy mi járatban vagyok: figyelje csak meg, mit énekelt Vasile Suciu 1914-ben; úgy tudom, ő is tudja ezt énekelni. Bartók közlőjének a neve azonnal azonosult emlékezetében a személlyel, akit jól ismert. (Egyébként: nem rokona. A faluban rengeteg a Suciu-család!) Rögtön mondta, hogy 1918-ban halt meg, alig harmincötéves korában; visszaemlékezése egybevágott Bartók 1914-es följegyzésével, amely szerint közlője akkor harmincegy éves volt. Vendéglátóm a kolindát mozdulatlanul hallgatta végig. Közben figyeltem: milyen keményen összpontosít. (Ha ezt lefényképezte volna Erdélyi !) Az első reménysugár akkor ébredt bennem, amikor megláttam, hogy egy-egy verssornál az ajka hangtalanul együtt mozog a hallgatott kloindaszöveggel. Amikor véget ért a visszajátszás, határozottan kijelentette: igen, valamikor ő is tudta ezt, de nem így. így a cigányok énekelik, például Sília (= Nastasia) Tinea; forduljunk hozzá. Nem tágítottam. Engem az ő éneke érdekel, mondtam. Mire ő: jó, megpróbálja elmondani, mert elénekelni nem tudná. Beindítottam a készüléket s ő elmondta. Akadozva, keresgélve a szavakat, vissza-visszatérve egy-egy verssorra vagy szóra, de elejétől végig, az epikum szempontjából zárt, teljes értékű kompozícióként. Föltűnt, hogy mennyire nem vers68