Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 7. szám - Kósa László: Tanyás gazdálkodás és előítéletek (Magyarok, németek és románok egy alföldi városban)

Visszatérve az idézett vélekedésekre, feltűnő, hogy azok az elekiek szorgalmát és „rámenősségét” a gyulaiak fölé helyezik. Véleményem szerint azért, mert a szomszédos kisebb és homogénebb községben a telepes mentalitással együtt járó paraszti szerzési vágy jobban érvényesült, mint az ebben az időben már erőteljesen városiasodó és asszimilálódó gyulaiak körében.

A németek gazdálkodásának pozitív értékelését erősíthette az is, hogy a két város egyesítésétől a második világháborúig Gyula politikai és társadalmi vezetésében a németek, majd a német származásúak számarányuknál nagyobb hányadban voltak képviselve, amit nyilvánvalóan vagyoni állapotuk támasztott alá. Befolyásukra jellemző, hogy a Németváros tőszomszédságában fekvő szőlőskertjeik házhelyekre osztását sokáig meg tudták akadályozni és ezzel a település természetes terjeszkedését gátolták. Gyulán a középkortól ismerünk szőlőket, a hagyomány azonban a németekhez köti a gyulai szőlők eredetét. Maguk a németek szívesen mesélik azt az egyébként más magyarországi német településeken is ismert mondát, hogy bár tilos volt, az asszonyok bő szoknyájuk alatt csempészték be az óhazából az újba a jó fajták vesszeit. A gyulai bor hajdani nagy híréről is tudnak. Állítják, hogy egykor még Bécsbe is szállították, és a filoxerát okolják a leromlásért. Érthető, hogy a különben nem nagy értéket képező gyulai szőlők, egyszersmind a mód jelképeként helyet kaptak a gazdálkodás értékelésében. A magyarok és a románok körében korántsem volt olyan jellemző a szőlőbirtoklás, mint a törzsökös német családoknál.

Külön figyelmet érdemelnek az erkölcsi és az erkölcsi jellegű minősítések, amelyek a legközvetlenebbül fejezik ki a csoportok előítéleteit. Á kapzsiság, a cselédek bizalmatlanabb (tehát nem a megszokott familiáris) kezelése és más hasonló észrevételek a magyarokénál és a románokénál fejlettebb és modernebb árutermelői tudatról árulkodnak. Egyben azt is jelzik, hogy a saját csoport, mint illetlent, sőt erkölcstelent elutasítja magától az effajta mentalitást.

A románok ellenkező előjelű beállítása nem tulajdonítható kizárólagosan elfogultságnak, minthogy az önértékelés is megerősíti. Néhány attitűd arra enged következtetni, hogy korábban súlyosabb volt megítélésük vagy a beszélgetés során a nyilatkozók igyekeztek tompítani csoportjuk véleményét. Ugyanis szinte mentegetésül hozzátették, hogy ha nem nagy számmal, de volt köztük jó gazda is. Ugyanezt fölfoghatjuk az előítéletekkel szembeszálló tárgyilagos törekvésnek is. A minősítés néha nagyon súlyos, de pontosan rávall a német gazda szemléletére, mert az ő csoportja megengedhetetlennek tartott munka közben bármiféle más időtöltést (kártyázás). Előbukkan a gyanú is, amikor arról a bizonyos román nagygazdáról esik szó, aki talált pénzből gazdagodott meg és nem szorgalmából. Nem tudjuk magyarázatát adni, vajon a román cseléd miért nem ment szívesen román gazdához, de a német miért inkább románt fogadott föl, mint magyart vagy németet. Morális megközelítés a munka elhanyagolásának, a fukarságnak és a fizetésképtelenségnek az említése is. Föltehető, hogy a gyulai románoka németekkel és a magyarokkal szemben más polgárosultsági fokon álltak. Kérdés, hogy a hátrány vajon a 18. század elejének viszonyaiban gyökerezik vagy később alakult ki. Nem tudjuk, mint ahogy az előítéletek jelentkezésének idejéről sem tudunk számot adni.

A magyarok — a túlnyomó többség — jellemzése az idézett szövegekben a leghalványabb. Az összehasonlításban középütt helyezkednek el. A katolikusok és a reformátusok közti különbségtétel mögött valószínűleg a katolikusok nagyobb — majdnem kétszeres — száma és gazdasági súlya áll.

Az elemzéshez hozzátartozik, hogy beszélgetőtársaim 1878 és 1906 között születtek. Ha arra gondolunk, hogy szüleik nyilvánvalóan befolyásolták szemléletük kialakulását, akkor az általuk elmondottakat a múlt század 60-as éveitől a második Világ23