Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 6. szám - SZEMLE - Vekerdi László: Hajdú Péter - Domokos Péter: Uráli nyelvrokonaink

között. És különben is évezredek távolaiból mi az „idegenség” és a „rokonság” ismérve és mértéke! A kétségtelen leszármazásbeli rokonságra minduntalan területi közelségből, együttélésből és találkozásokból fakadó „rokonságszerű kapcsolatok” rakódnak rá és egyezéseket-hasonló- ságokat produkálnak, amik józanul sem ősrokonsággal sem kölcsönzéssel nem értelmezhetők. Ilyen konvergáló nyelvi fejlemények kialakulásának kedvező areális közösség rejtőzhetik az eurá- zsiai paleolitikum beláthatatlan történelmi mélységében is, ez magyarázhatja az uráli alapnyelv s az indoeurópai alapnyelv némely hasonlóságait. Másokat viszont már átvétel magyarázhat az ősirániból a finnugorba, s az egyes finnugor csoportok kapcsolatai később a különböző iráni (óiráni, középiráni) törzsekkel és nyelvekkel szinte folyamatosak voltak. Szomszédos törzsek, kivált délről fölnyomuló földművelő és állattenyésztő kultúrák egyébként is erősen hatottak a finnugorság differenciálódására, attól kezdve, hogy valamikor az i. e. V. évezred végén a finnugoroktól elszakadtak a szamojédek elődei, akikkel addig az „ugor egység” korában együtt éltek. Ezt az egységet és alapnyelvet sem szabad azonban túlságosan szigorúan és mai szemmel tekinteni, hiszen hatalmas területeken szétszórtan élt egymástól távoli kicsiny csoportokban néhány tízezer ember, akiknek nyelvhasználatát egyedül a megszokás, a gyakorlat, a könnyebbség, a találkozások szabályozták. „Van-e jogunk mégis az alapnyelv egységéről beszélni? Abban a tekintetben beszélhetünk erről, hogy e nyelvjárásiig tagolt közösség szókészlete és nyelvtani rendszere, s a nyelvben érvényesülő főbb tendenciák, fejlődésfolyamatok, kisebb eltéréseket nem számítva, hosszú időn át lényegében azonosak voltak”. S ha ezek a közös fejlődési tendenciák megszakadtak, ha a „nyelvjárások egy-egy csoportjában új hangfejlődések érvényesültek, a nyelvtani szerkezet új alakot öltött, új kifejező eszközök keletkeztek, a szókészlet olyan elemekkel gyarapodott, amelyek az alapnyelv egyéb nyelvjárási csoportjaiban ismeretlenek voltak” akkor a nyelvjárási különbségek növekedtével „lassan megteremtődtek egy ugyancsak nyelvjárásokra oszló új nyelv kialakulásának feltételei”. Ez a belső indítékú differenciálódás jól magyarázza az alapnyelv osztódásának lehetőségeit, de a tényleges folyamat megértéséhez számolni kell külső körülményekkel is: szaporodás miatti szét- településekkel, szomszédos idegen nyelvű népek hatásával, a termelés alapjainak megváltoztatásával, klímaváltozásokkal. A nyelvek sok koordinátájú eseménytérben haladnak bonyolult pályáikon, s aki meg akarja érteni fejlődésüket, annak óhatatlanul ki kell lépnie a nyelvhasonlítás klasz- szikus módszereinek köréből a régészet, a pa- leoklimatológia, a gazdaság- és társadalomtörténetterületére. És megfordítva: az ősi közösségek életének s vándorlásainak megismeréséhez ugyanilyen nélkülözhetetlenek a nyelvük történetében rejtett adatok. Eddig is így csinálták ezt persze nyelvészek és ősrégészek, szorgalmasan térképre vetítve eszközök, növények és állatok különféle finnugor nyelvekben föltalálható neveit, azonban éppen ezzel a régebbi egydimenziós módszerrel szemben derülnek ki igazán a sokmindenre figyelő többdimenziós módszer előnyei. Mert a nevek, kivált a hal- és állatnevek igen változóak, és csak ha a palynológia, erdőtörténet, klímatörténet, archeológia adatainak tanulságait egyeztetjük a fanév-vizsgálatokkal, csak akkor valószínűsíthető az uráliak nyugat-szibériai laza egységéből kiszakadó finnugorság szivárgása az Ural nyugati oldalán a Káma torkolata felé, s aztán az i. e. III. és II. évezred határán tömeges betörésük az Oka vidékére, ahol leigázzák s magukba olvasztják a helyi lakosságot és létrehozzák ott a voloszovói kultúrát. „A voloszovói művelődés folytatója a kámainak, de tovább is fejlődik s így különbözik attól: megjelennek az egyenes aljú edények, a fésűs benyomatok bonyolultabb formában jelentkeznek, a kőeszközök gyártási technikája igen fejlett s a kovából készült állat- és emberalakok is elterjednek, miképp az edénydíszítésben használt madár-ornamentika is. Megismerték a rézöntést, ezért fémtárgyaik is voltak. A voloszovóiak érintkezése iráni népelemekkel régészetileg is kimutatható, s ez fedi a nyelvészeti megállapításokat. Egyébként is általánosítható, hogy a finnugor csoportok déli szomszédai a Felső-Volgától egészen Nyugat-Szibériáig különböző állattenyésztő, földművelő ősiráni nyelvű népek voltak (gerendavázas műveltség, balanovói, andronovói, abasevói kultúra), akik nagy hatást gyakoroltak északi szomszédaikra.” E hatások következtében a halász-vadász — és legföljebb a rén alkalmi megszelídítéséig eljutó

— finnugor csoportok lassan mindenütt földmű- velőkké-állattenyésztőkké változtak át. Ezek a változások azonban a hatalmas területre széthúzódó és nyelvileg is erősen differenciálódó csoportokban különböző ütemben s módon mentek végbe.

A Szibéria nyugati részén s az Urál délibb tájain maradó ugor-ág áttérését az állattenyész- tésre-földmívelésre hatalmas klímaváltozás siettette: az i. e. II. évezred elején szárazabb, melegebb, szubboreális éghajlat váltja fel az addigi csapadékos periódust, s az erdős tajga délibb részei földmívelésre-állattartásra alkalmas ligetes sztyeppévé alakulnak át. „A régészeti adatok szerint az i. e. II. évezred első felében a termelő ágazatok már nagyobb súlyúak mint a vadászat és a halászat. Főleg lovat, szarvasmarhát, juhot tenyésztettek ugor eleink." Ugyanekkor a nyu- gatra-északnyugatra hatoló csoportok körében

— melyek az i. e. II. évezred közepén maguk is két nagy részre, a keletibb permire és a nyugatibb finn-volgaira különültek — lassabban terjedtek az új termelési módszerek, és sokáig megőrizték még a földmívelés-állattenyésztés mellett ősi prémvadász-halász foglalkozásukat, kivált a hosz91