Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 6. szám - SZEMLE - Vekerdi László: Hajdú Péter - Domokos Péter: Uráli nyelvrokonaink
szú ideig együttmaradó permiek, akik csak az i. sz. I. évezred vége felé különülnek el votjákokra és zürjénekre, immár török — csuvas — hatásra. A különféle s erőteljes külső hatások alá kerülő finn-volgai ág differenciálódása sokkal gyorsabb és bonyolultabb volt; a nyelvtipológia és az areális nyelvészet nehéz és finom módszerei itt kamatozódnak igazán, s fejtik meg a Volgáitól elszakadó s mind északabbra és nyugatabbra hatoló finn-ág alkalmazkodását ottani népekhez s természethez, ahhoz a rideg, ám változatos és elbűvölő vízi-erdei világhoz, amit a legnyugatabbra jutó finnek kezdetleges eszközeikkel, nehéz munkával művelés alá törtek, s létrehozták kemény és nehézségekkel dacoló erdei parasztkultúrájukat. Az ugor-ág további fejlődésének értelmezésében viszont újból a paleoklimatológia a leghatalmasabb segítség. Az i. e. II.—I. évezred fordulóján a felmelegedés és a szárazabb időjárás fokozódik, a sztyeppe határa jó 300 km-rel északabbra tolódik, s az ugorok lakta föld mívelésre alkalmatlan félsivataggá alakul át. Két lehetőség kínálkozott: vagy megtartják ősi komplex gazdálkodásukat és északabbra húzódnak a ligetes sztyeppe nyomán, vagy az új körülményekhez alkalmazkodva legeltető nomád állattartásra térnek át. „Az ugor- ságból kiváló ősmagyarok az utóbbi megoldást választották, s ezzel párhuzamosan földművelésük háttérbe szorult. így vált az ősmagyar sztyeppéi lovas nomád néppé. Az állandó helyváltoztatással járó életmód elszakította őket nyelvrokonaiktól s más pusztai népek nomádos életformáját vették át.” Amikor aztán az i. e. VII. századtól fogva a klímaoptimumot újból hűvösebb s nedvesebb éghajlat váltotta föl, ők már nem változtattak alapvetően életmódjukon, hanem délre, majd Európába vándoroltak át, a mai Baskiria területére. Itt az i. sz. kezdete körül a legeltető állattartás mellett újból nagyobb szerep jutott életükben a földmívelésnek. „Az i. sz. V. században megindult nagy népvándorlások sodorják azután az immár török népek környezetében félnomád törzsi szerkezetűvé ötvöződött ősmagyarokat a délorosz füves pusztára, s onnét tovább, egyre nyugatabbra. E vándorlások során, a török és más (iráni) népekkel való hosszas érintkezések után alakul ki a magyar nyelv rendszere, amelyet bizonyos változtatásokkal ma is használunk.” Az ugorság másik fele, amelyik a komplex földművelő-állattartó gazdaság kedvéért a klímaoptimum idején északabbra, az Ob középső és alsó folyásához telepedett, az esősebb éghajlat beálltával egyszercsak a tajgaövezetben találta magát. Az obi-ugorok egyes csoportjai ekkor átszivárogtak az Urál nyugati oldalára, mások még északabbra települtek, a tundraövezetbe, s keveredtek az ottani halász-vadász népességgel, akik átvették nyelvüket, a betelepülők viszont átvették a nyugat-szibériai vadászok északi, szubarkti- kus kultúráját. A keveredésből keletkeztek a vo- gulok és osztjákok; a keveredés emlékét mindkettőjüknél őrzi nemzetségeik két nagy csoportba, két-két frátriába rendeződése, melyek egyike az egykori hódító ugor nemzetségekre, másika a velük összeolvadt nyugat-szibériai vadász-halászokra utal. A vogulok és osztjákok tehát a földművelés nagy kitérője után visszajutottak az uráliak ősi halász-vadász életformájához, amihez azután később, magasabb fokon, a szamojédektől átvett réntenyésztés csatlakozott. Ugyanide jutottak el az uráli egységből legrégebben kivált szamojédek is a földmívelés kerülője nélkül, de kitanulva a réntenyésztés fortélyait, s ugyanúgy más nyelvű és etnikumú népekkel való keveredés után. Az i. sz. I. évezred vége felé vízparti erdőket hódító finnek, nomád magyarok s vadász-halász obi-ugorok egymástól földrajzilag is irdatlan távolságokban ugyan miben őrizhették még az egykori egység nyomait? Valóságos csoda, hogy nyelvükben ennyi egyezés maradt. Mintha a nyelv következetlen következetességgel, egyenesen valamiféle pszeudogenetikai makacssággal őrizné folytonos változásaiban alapvető állandóságait. Bonyolult etnogenezis és zaklatott történelem kellőképpen magyarázza a mai uráli népek óriási különbségeit. Róluk szól a könyv nagyobbik fele. Hatalmas anyagot sűrítő és rendező, lenyűgöző áttekintés. Méltó szakszerű ismertetésére ötször ilyen hosszú recenzió és többféle szaktudomány közreműködése kellene, vagy tán még az se lenne elég. Jelen recenzens mindenesetre még a fentihez hasonló szakszerűtlen ismertetésre se vállal- kozhatik. Nem is akar többet, csupán megemlíteni egy általános vonást, ami leginkább tán a nép- költészet s irodalom fontosságaként jellemezhető. Mert bármily különböző ezeknek a népeknek történetes élete, majd mindőjüknél nagy és fontos a népköltészet helye; a népek tudatosulásában pedig elsőrendű a népköltészetre építő irodalom szerepe. A finnek s az észtek XIX. századi történelme többé-kevésbé ismert példa erre; a jelen kötet azonban dokumentáló részletességgel mutatja meg, hogy a Szovjetunió területén élő kicsi uráli népek népi-nemzetiségi tudatosulásában, s ezen keresztül emberi és társadalmi, sőt gazdasági fölemelkedésében mekkora szerep jutott az anyanyelvi művelődésnek saz alapjául szolgáló anyanyelvi irodalomnak. A könyv legérdekesebb oldalaihoz tartozik, ahogyan a szovjetunióbeli apró uráli népek gazdaság- és társadalom- történetének ismertetésével együtt sorban elmeséli irodalmuk és művelődésük kibontakozását. A különbségek igen nagyok, mert bár e népek újkori történelmét mind az Orosz Birodalom hódító előrenyomulása határozta meg, az elnyomás és kizsákmányolás foka s üteme erősen változott, akárcsak az alkalmazkodás és védekezés lehetőségei. Mindenesetre szinte törvényszerű, hogy a Nagy Októberi Forradalmat s véle az anyanyelvi művelődés és irodalom autonóm lehetőségét azok a népek érték meg nagyobb lélekszámmal s több-kevesebb népi azonossággal, akik — mint a cseremiszek, votjákok és zűrjének 92
