Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 6. szám - SZEMLE - Vekerdi László: Hajdú Péter - Domokos Péter: Uráli nyelvrokonaink
Lona csasztizott (fizetett). Beültünk a Biszerbe, előbb csak hogy majd egy keveset piálunk. Aztán meggyütt a kedvünk és zsderukáltunk is egy kis bécsi szeletet, meg amit köré hajigáltak. Jó görle ez a Lona, nem beképzelt, mint a többi madmazella. A Pityu bezeccelte (lefoglalta) magának, az belevaló srác, tudja, hogy mitől dög- lik a pusztuljka, a Lonának meg imponál az ilyen boj. Az ilyeneket kamelja, akinek jó a dumája.” Pongyolaságokhoz is vezethet az idegen nyelvi hatás. Valószínűleg, a szerbhorvát naj szócska hatására egyre többen használják a leg szócskát, önkényesen leszakítva a felsőfokban álló melléknévtől. „(Ez a legrondább spinkó. — Hát a leg”). Nemcsak, hogy önkényes a leg ilyen alkalmazása, hanem értelemzavart is okozhat — állapítja meg Matijevics. Ezek a jelenségek az egész magyarlakta területen előfordulnak, de természetesen ott van belőlük sok, ahol több nemzetiség él együtt. A Magyarországhoz közelebb eső vidékek utcanyelvet beszélői inkább a nyelv belső elemeire támaszkodnak, s természetesen őrzi ez a nyelv egy-egy taiu nyenja. „o! A ti; szavak hangzatosságukkal, furcsa alakjukkal magukra vonják a különlegességre törekvő napraforgók figyelmét s nemegyszer az ironizálás, a pisz- kálódás szolgálatába szegődnek: Ezt a rokolyát fel nem vettem volna semennyi pénzért (közönséges kockás szoknyát); De belebújtá a szűrödbe, talán fázó! (szövetből készült télikabát); Jól mossad ki ezt a zsétárt (poharat); Akár egy madárijesztő, úgy néz ki ebben a gubában (irha- bunda). Folytathatnánk tovább az egyes jelenségek ismertetését, a példák felsorolását, de az eddigiek is elegendőek ahhoz, hogy megismerhessük azt az atmoszférát, amelyet az utcanyelvi szavak teremteni képesek, embercsoportok, együtt élő népek erejéből és erőtlenségéből. Láthatjuk, hogy mindegyik hoz valami újat a nyelvbe: hangtani jellegzetességeket, alaktani és mondattani sajátosságokat, új szavakat. Úgy gazdagítanak, hogy egyben szegényítik is a nyelvet. A mai magyar nyelv egy szeletét változásában mutatja be e kis kötet, a születés és a pusztulás, a megújhodás és a hanyatlás folytonos harcában. Lapozgatás közben gondolkodjunk el teendőinken is, szólítja fel olvasóját a szerző. S való igaz, teendőnk van bőven. Nemcsak a jugoszláviai magyar nyelvészeknek, tanároknak, hanem minden, anyanyelve sorsáért felelős olvasónak. Mindenkinek, aki küzdhet a nyelvi igénytelenség, a nyelvi durvaság, a tunyaság és a restség ellen. (Fórum Kiadó, Újvidék, 1979. 115. I.) HELTAINÉ NAGY ERZSÉBET HAJDÚ PÉTER— DOMOKOS PÉTER: URÁLI NYELVROKONAINK „mindig az a fontos, amit nem lehet észrevenni” (GULYÁS JÁNOS: BIZONYTALAN VENDÉG. Bp. 1974) Szakemberek — nyelvészek, etnográfusok, irodalomtudósok — elmondották már és nyilván el fogják még mondani, miért kiváló ez a könyv. Véleményüket a könyvhöz mellékelt fül is kivonatolja. Kiemeli a remek tudománytörténeti összefoglalást, méltányolja — fülhöz illő táviratos tömörséggel — a szempont újdonságát: ,,A rokon nyelvek eddig szokásos genetikai osztályozásán kívül foglalkozik a munka e nyelvek tipológiai rendezésével is, amely a mai rokon nyelveknek egymáshoz (és a környező nyelvekhez) való viszonyulását új módon tárja elénk”. Dicséri továbbá „ ..íf.zzzpz-*-1' IcmprrpfÁíPr múlt s jelenlegi életkörülményeik bemutatását, nép- költészetük s irodalmi életük gondos tárgyalását. Részletezhetnénk még a szakma szempontjait; a megadott sugarak irányában szinte korlátlanul bővíthető lenne a dicséret köre. Mi mondanivalója marad itt a laikus recenzensnek! Nyilván csak valami bizonytalan élményről számolhat be, gazdag szakmai lakomára betévedt szegény vendég gyanánt. Mit lát meg először a bizonytalan vendég! Azt, hogy ezek a rokonok (mint különben manapság a rokonok általában) mennyire idegenek. Csak a cseremiszekkel közös népdalaink pentatonikája, de ezt ők ugyanúgy török népektől vették át mint mi; „az ötfokúság az uráli népek zenéjére nem jellemző”. Ezenkívül legfeljebb a XIX. századunkban akad valami hasonlóság a finnekével: ők a Romanovokkal kényszerültek hasonlóan keserves kiegyezésre, mint mi a Habsburgokkal. Csakhát ők merészen s még idejében építettek egész világukhoz mesterien alkalmazkodott paraszti kultúrájukra, nem úgy, mint mi. Ezzel együtt azonban épp olyan idegenek finnugor nyelvrokonaiktól, mint mi. Az etnogenezis, a népek keletkezése sokkal nehezebb s bajosabban bánható folyamat a nyelvekénél. Helyesebben még a nyelvekénél is, mert hiszen ez a könyv sorrendben először éppen azt mutatja meg, hogy igazából milyen mélységes, bár alig észrevehető talányokat rejt látszólag „szembeszökő” nyelvi egyezések keletkezése is. Még egyezések egész rendszere sem mutat például rokon nyelvek egykori közös ősére, hiszen előfordulhatnak tömeges átvételek egy nyelvcsalád már kialakult nyelvei között csakúgy, mint teljesen idegen nyelvek 90
