Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 6. szám - SZEMLE - Heltainé Nagy Erzsébet: Matijevics Lajos: Az utca nyelve
Az utcanyelvi szavak általában rövid életűek, hirtelen keletkeznek s ugyanilyen hirtelen hullik ki egyik-másik a használatból. Nagyon gyorsan változik például a ruhák neve, követve a divat új és új hullámait. Az erre vonatkozó kifejezéseket nemcsak felsorolva, hanem szövegösszefüggésben is megtaláljuk a kis kötetben. Egy „napraforgó”-t sikerült rávenni,árulja el,mi minden van a keszájában. — Hogy mi van az én keszámba? Attúl függ, mellikbe? No nézze csak, ugyebár ez itt a belső kesza, ebbe van a bugyella, ami leginkább üres, hehehe, meg itt tartom a koszmoszt. Ehun van e. Vagy mondjam úgy, hogy tetőpuska, tán jobban megérti? He. A kabátkeszámba nincs semmi, csak egy rongyos trombitatorlasz, ezt a Dzsuritul úgy hallottam, hogy takonypelenkának híjjá. A nadrágkeszám lukas, nem bírom belerakni a koporsószegeket, mert kipotyogna. A gyutacsot kíntelen vagyok a vek- kerkeszába hordani a koporsószegekkel együtt, onnajd nem potyognak ki, meg hát ugye nekem vekkerem, az nuku, néma nista ilyen cafrangokbul meg bigyókbul, mer azokat csak a tehetősebbek viselik.” Némi magyarázattal tartozunk olvasóinknak: Az talán fölsejlett a szövegből, hogy a kesza a zseb megfelelője. Megkülönböztetik a belső keszát, kabátkeszát, krumplikeszát, nad- rágkeszát stb. íme a zacskó jelentésű szerb- horvát „kesa” főnév a magyar utcanyelvben új jelentést vett fel. A mindenki zsebében előforduló tárgyaknak — mint a szöveg mutatja — gazdag változatban vannak rétegnyelvi megnevezései, az utcanyelv ebben kerüli az egyhangúságot. Az utca nyelve amellett, hogy napról napra termi az új kifejezéseket, cseréli a jelzőket, szaporítja a jelentésváltozatokat — érzelmi síkon rendkívül zsugori. Ezt legjobban a rokonsági viszonyokat kifejező szavai mutatják. Ezek ridegek, há- nyavetiek s használóik a ragokat tudatosan kerülik: „Mit szólnak ehhez az ősök”; „A törzsfőnök nagyon mérges.” (az apa); „Sokat rikácsol rám a szatyorka” (a nagyanya); „A tyále adott ma- nit” (az apa) stb. E kifejezések (az anya: kéva, úrnő, muter, cárnő; az apa: tyále, törzsfőnök, serif, fater, fati, fatkó; a nagyanya: öreglány, öregcsaj, szatyorka, nagyi) rag- talan használata azért oly rideg, mert a magyar nyelv különben, a köznyelv, az irodalmi nyelv, a népnyelv is, maximálisan kihasználja a birtokos személyragokat a rokonsági viszonyokban, sőt néha meg is kettőzi azokat (apjukom, anyjukom), vagy például némely rokonsági szót nem is használ birtokos személyrag nélkül: nincsen öcs, húg, néne stb. Tudatos elkülönülés, a családtól való kívülállás a lélektani háttere az efféle személytelenségre való törekvésnek. A családtagok hányaveti megnevezésein kívül is jellemző az utcanyelvre, hogy a gúnyt merészebben, szellemesebben érvényesíti: az állandóan veszekedős személy pl. a kaktusz, a szemtelen tolakodó személy hínár, a szemtelen ember polip, a lakkozott, nagykörmű nő sas, a kenguru pedig lehet pénzes, gazdag ember és másállapotos nő. A szokásostól elütőre, meghökkentőre való törekvést mutatják a sorra megszülető túlzó jelzők, amelyekkel erőltetettségük ellenére ma már a köznyelvben is találkozunk. Hogy csak egy példát ragadjunk ki: a szép, kitűnő, csodálatos az utcanyelvben oltári, oltáros, haláli, halálos, hulla, tuti-tuti, tuttó, picikátó, faja, fajcsek, fájinger, claja, klafa, atomi, klassz, klaja, klasszinger, állati, világi. A kivételeset, a ritkán előfordulót kedveli az utcanyelv az alaki eszközökben is. A képzők közül is a szokatlanabbakat használja, ezzel is fokozva a tréfálkozást, a csúfolódást: csínya (csinos), ba- kesz (katona), dincsi (dinár), kéglovics (lakástulajdonos), csóringer (szegény). Különös népszerűségnek örvend az-i kicsinyítő képző. Gyakoriak a Nyúzi, Röfögi, Nyomi-féle gúnynevek és a fázi, vakarj, büfögi (fagyos, vakarózó, ill. sokat beszélő személy) ragadványnevek. És persze az urizálást, divathajszolást is magukon viselő cigi,doki, diri, tiki, izgi, sovi, csini —a köznyelvben is jól ismert alakok. Rendkívül produktívak ebben a nyelvi rétegben az igekötők: a lebőg, átdob, befürdik, begurul közismertebb formák mellett a begörbül (összeesik), a lelöttyent (leordít) kevésbé ismert igéket is megtaláljuk. Az állandósult szókapcsolatok — húzza a kámfort, kiveri a huppot, fogyasztja a sót, nyomja a sódert — egyrészt képszerűek, másrészt újabb lehetőséget nyújtanak az „egy nyelven beszélők” csoportosulására, elzárkózására. Mindenképpen aszürkülés jele viszont, hogy a hosszú, nehezen ejthető szavak helyett töltelékszavakkal — izé, bigyó, nyavalya stb. — él az utcanyelvet beszélő. A beszélők sokszor nem ismerik pontosan a kifejezéseket, nincsenek tisztában a szavak jelentésével, keverik a fogalmakat. Példát bőven találunk mindegyik jelenségre: „Micsoda aranyos kis fésű! Még tükör is van hozzá. Izgalmas nagyon. Nem is gondoltam, hogy csak húsz dinárt adtál ezekért a drámai dolgokért.” Az idegen eredetű szavak is sok gondot okoznak az egyszerű embernek. Szokatlanok a mássalhangzó-torlódások (a szerbhorvát tulajdonnevekben például), a technika újabb és újabb eredményeit a nyelv nem győzi azonnal megfelelő magyar névvel ellátni. így sokszor az idegen szavak idomulnak a magyar nyelv szerkezeti adottságaihoz. Sok népetimológiás szóalak születik így: a bojlerből boleró, az infarktusból in- frakt, a Dubrovnikből Durrovnik lesz. A más nyelvűekkel való állandó kapcsolat egyébként is erősen hat az utcanyelvre, s természetes, hogy a jugoszláviai argóban sok a szerbhorvát szó. De gyakoriak a német, angol, francia, szlovák, román, cigány kifejezések is. íme például egy napraforgó meséli barátjának: „A 89
