Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 6. szám - MŰHELY - Varga Csaba: Közigazgatási reformtervek (Széljegyzetek a Bürokrácia és közigazgatási reformok Magyarhonban című könyvhöz)
nem tette ki a lakosságnak még 10 százalékát sem.” Az utolsó mondat egyértelműségével lehet vitatkozni, de az bizonyos, hogy a virilizmus is konzerválta a társadalmi státuskülönbségeket és ezért sem jöhetett létre társadalmi együttműködés. A kötet egymás után mutatja be a vármegyei, városi és községi reformtervezeteket, s az egész közigazgatás szerkezetére vonatkozó javaslatokat. Példának okáért Metternich is felismeri 1844-ben: „Afelől semmi kétség sem támasztható, hogy a magyarországi viszonyok alapos reformra szorulnak. Az viszont éppilyen sürgető parancs, hogy a szükségessé vált reform megfogalmazásának a magyar alaptörvények megtartására s nem azok felforgatására kell alapozódnia.” Ebben a szövegben talán az a gondolat is benne rejlik, hogy ha nem lesz reform —jön a forradalom. Metternich persze úgy képzelte, hogy az indokolt reformokat a kormánynak kell kidolgozni s végrehajtani, természetesen a konzervatív párt segítségével. (Azt persze tévesen hitte, hogy egy bizottság megalakításával egycsapásra megoldhatja a kérdést. . .) Metternich elgondolása nem egy tekintetben hasonló Eötvös József javaslataival, aki kertelés nélkül kimondja: Magyarországon nincs nemzet, nincs kormány, s nincs olyan törvényhozás, amely egy alkotmányos törvényhozó testület természetes jogaival élhetne. A vármegyék alkalmatlanságát s tehetetlenségét látva egy erős központosítást szeretne, mégpedig úgy, hogy a „kormány felelősségét lehetővé tegyük.” Másképpen: „Ki a jelen bajokon segíteni akar, győződjék meg, hogy azon szabadság, melyért lángol, soha erős kormány nélkül fönnállni nem fog”. Nem érdemes Eötvös konzervatív — avagy centrista — reformját könnyen lebecsülni, mert a magyar közigazgatásban, ahogy Weis István is megfogalmazta, lényegében két alternatíva volt: a központosítás vagy a szétpontosítás. Központi akarat vagy a nép akarata. A kormány hatalmának kiterjesztése vagy a községek lakóinak nagyobb bevonása. Irányítás felülről hatalmi eszközökkel — vagy a civil társadalom autonóm politikai akarattá szerveződése. Csakhogy nálunk felülről lefelé épült ki a függőségi viszony. Nem voltak adottak a polgári demokrácia történelmi-társadalmi feltételei. Ahogy a középnemesség nem a polgárokkal és a parasztokkal fogott össze, úgy az értelmiségi reformok is csak a középosztály érdekeit fejezték ki. Ebből következően szétpontosító-reformok alig születtek, s azok is szükségképpen utópiák maradtak. Weis persze nem a kormánynál keresi a felelősség lehetővé válását: „A javaslat abból a meggondolásból indul ki, hogy a község lakosai maguk ismerik fel legjobban érdekeiket, és az önkormányzat nevelő hatását csak abban az esetben gyakorolhatja, ha az akaratelhatározáshoz felelősség járul; a felelősség pedig önállóság nélkül nem képzelhető el.” A magyar közigazgatás azonban a kiegyezés után sem épített „a szabad községekre” — ezzel szemben növekedett a vármegyék szerepe. Weis István „lent” keresi a megoldást, nem meglepő, hogy a megyét is községszövetségnek képzeli el. A felszabadulás után Beér János írja a korábbi önkormányzatról: „A képviselő-testület nem a falu lakosságának önigazgató szerve, hanem ’fejbólintó Jánosok’ szolgai gyülekezete, nem a közigazgatás, de a népáltatás szerve. Tisztában is volt ezzel a falusi lakosság, amit a józan és diplomatikus magyar paraszt valahogy így fogalmazott meg: ’képviselő testületekben meg kell szavazni sok mindent’.” Arra kevesen gondoltak, hogy 1948 után két-három évvel a diplomatikus paraszt megint így fogalmazott, már azért is, mert visszatértünk a központosítási mániához .. . Ebből a válogatásból talán az eddiginél világosabban kitetszik, hogy a közigazgatás lényegi, ha tetszik: szocialista reformjáról főként Bibónak s Erdeinek volt konkrét elképzelése, amelyet a Nemzeti Parasztpárt 1946-os javaslatában ismertettek is. Indoklásuk: „ .. .azegész szerkezetet az 1848-as, az 1867-es reformok csak a legfelső szinten, a kormányzás területén változtatták meg azzal, hogy megteremtették a népképviseletnek felelős magyar minisztériumot. Alább a vármegyék, városok és községek szervezeti viszonyai lényegükben változatlanul maradtak. Ennek megfelelően a vármegye a feudális szellem búvóhelyévé vált, és fennmaradása döntő oka volt annak, hogy a magyar társadalom a legutóbbi időkig annyi feudális maradványt őrzött meg, hogy az értelmiségi hivatalnokosztály a nagybirtok és a nagytőke kiszolgálójává lett, és hogy a parasztság továbbra is öntudatlan és tehetetlen tömeggé szorult le.” Talán hozzá se kellene tennem: nemcsak ok volt a vármegye, hanem következmény is, a rendi viszonyok kifejezője, s azért is élt tovább, mert a rendi társadalomstruktúra is tovább élt — a kettős társadalomszerkezetben. A parasztpárt reformjavaslatának harmadik fejezete tíz pontban összegzi a teendőket. A legfontosabb: a „vármegyék helyett városmegyéket kell szervezni”. A tervezet szerint hetven-nyolcvan ilyen városunk — vagy városiasodó központunk — van, amelyek a vonzáskörzetükbe tartozó településekkel együtt városmegyévé alakíthatók. Ezek a társadalmi-gazdasági egységek kisebbek a megyénél, de nagyobbak a járásnál. Továbbá: „A városmegyék jó igazgatása, az önkormányzatok felügyelete és a 82
