Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 6. szám - MŰHELY - Varga Csaba: Közigazgatási reformtervek (Széljegyzetek a Bürokrácia és közigazgatási reformok Magyarhonban című könyvhöz)
VARGA CSABA KÖZIGAZGATÁSI REFORMTERVEK SZÉLJEGYZETEK A BÜROKRÁCIA ÉS KÖZIGAZGATÁSI REFOHMOK MAGYARHONBAN (GONDOLAT, 1979) CÍMŰ KÖNYVHÖZ Ez a könyv javaslatgyűjtemény. Reform-tartály. Ha megdöntőm, csak úgy ömlenek belőle a reformok. Úgy tűnik, a közigazgatási szerkezetváltozást sürgető gondolatokban ritkán volt hiány. A kötet a török kiűzésétől a felszabadulás utáni tanácsrendszerig mutatja be a különböző reform-javaslatokat. A dokumentumok sugallják, hogy a magyar történelemben nem találni olyan kilátástalan korszakot sem, amikor legalább a helyzeten fontolva változtatni akaró elképzelések ne születtek volna. A konzervatív törekvések is látszat- vagy félreformokkal próbálták meg legalizálni s elfogadtatni magukat. Reformok készítése nem mindig jelent haladást. Közgondolkodásunkban a mai napig nem különültek el a konzervatív és progresszív reformok, s az történelmietlen gondolkodásra utal, hogy progresszív célú, ám szükségképpen taktikázó reformterveket utólag konzervatívnak minősítünk, holott saját korukban valószínűleg a lehető legtöbbet próbálták meg. A történelmi realitás: kordába szorítja a reformgondolatokat. Ráadásul a közigazgatás folyton elhalasztott megújítása jelzi, hogy a társadalmipolitikai helyzetet reálisan felmérő gondolkodók tervezeteit is elutasította a többnyire védekezésre kényszerülő hatalmi szervezet. Az ok — Bibó szavaival —: a rideg, uniformizált elnyomáson alapuló kelet-európai társadalomfejlődés. A közigazgatási reformok célja kezdettől — azaz: Buda visszafoglalásától — fogva szinte ugyanaz: „általánosságban olyan helyes országos és helyi politikai berendezkedés bevezetését jelenti, amely által a közjó, vagyis az egész közösség, s külön-külön minden egyes ember java előmozdítható, károsodásuk pedig elhárítható”. A jakobinus Hajnóczy József írta ezt, vagy Széchenyi, akitől a kötet nem közöl reformgondolatokat? Vagy Eötvös József? Nem. Szerzője a konzervatívnak tartott Kollonics Lipót győri püspök, aki 1688-ban fogalmazta meg államigazgatási javaslatait, az Einrichtungswerket. Persze azóta a „helyes”, a „közjó”, az „egyes ember java” fogalmán mást és mást értettek. Kollonics az egész magyar igazgatást megreformálni akarta, például a magyar kancelláriából felelős, működőképes udvari hivatalt kívánt szervezni, ám koncepcióját egyaránt elutasította a bécsi haditanács és a magyar főrendekből összeült bizottság. A kötetben szereplő bürokrácia reform-tervezetek tükrözik, s egyúttal minősítik a magyar társadalomfejlődést, a helyi szintű önigazgatás lehetetlenségét. Csizmadia Andor (e kötet közreadója) 1943-ban írt városi reformtervezetében ezért is nyúl vissza „az ősi társadalomszervezési formához”, mint érvényes mintához, hiszen az egykori tízes rendszer abból állott, hogy az egymás mellett lakó családok képviselőjüknek az egyik tekintélyes családfőt választották meg, akit tizedesnek neveztek, majd a tizedesek egy nagyobb szervezeti egységbe, az utcakapitányok vagy fertálymesterek alá tartoztak. Csizmadia a Tízes Szervezet újbóli felállítását javasolja, elképzeléséből persze semmi sem valósulhatott meg, de törekvése jelzi, hogy a modern közigazgatás is csak ilyen alapegységekből épülhet fel — lényegét tekintve az egykori utcakapitányok és a mai tanácstagok funkciója között nincs nagy eltérés. A kötetben szereplő jó néhány reformajánlat így nem véletlenül abból a társadalmi hiányból indul ki, hogy — megint Bibó nyomán — lehetetlen volt a civil társadalom autonom politikai akarattá szerveződése. Reformjavaslatok — de hiába! Viszonylag haladó tervezetek centrista vagy konzervatív gondolkodóktól is. Épkézláb utópiák, amelyeknek sorsa az lett, hogy kordokumentumok maradtak. Nem lehet újra és újra nem észrevenni; bármilyen reformot is csak az állammal, a hatalmon levő osztályokkal egyetértésben lehet bevezetni. Ha lehet egyáltalán, A könyv tanulsága szerint Magyarország a bölcsen kigondolt, ám ad acta tett reformok országa. Ez nemcsak a folytonos történelmi-társadalmi késettsé- get mutatja, hanem ennek például olyan következményét is, hogy a különböző osztály- és pártérdekek között ritkán lehetett haladó konszenzust létrehozni. Maradt a hamis konszenzus: a középosztályok kis kiváltságukat úgy látták megőrizhetőnek, ha elfogadják a vezető osztályok — a nagybirtokosok, később a nagytőkések — nagy kiváltságát. (A kis koncért mindig eladták a jövőt?) 80
