Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 6. szám - MŰHELY - Für Lajos: Sors és történelem
FÜR LAJOS SORS ÉS TÖRTÉNELEM* Furcsának csupán aDunavölgy bizonyos közelebb látszhat, hogy a jelentősebb nemzetiségi lakosságú lengyel Sziléziában pl. önálló nemzetiségtudományi intézet működik, nagylétszámú kutatógárdával (Instytut Slaski w Opole). Ami még meglepőbb lehet, hogy a 17 milliós NDK-ban a mindössze 100 ezer lelket számláló s a lakosságnak csupán 0,6%-át alkotó szorb népcsoportnak a német tudományos akadémia külön kutatóintézetet létesített Bautzenben (Institut für Sorbische Volksforschung). Az intézet nyelvészeti, történelmi, néprajzi és irodalomtudományi részlegein mintegy 30 tudományos kutató dolgozik. Szerencsénkre található jó példa tájakon is. A félmilliónyi vajdasági magyarság kulturális viszonyait és interetnikus kapcsolatait 1969 óta külön intézetben vizsgálják. Az Újvidéken felállított Hungarológiai Intézetnek akkor 3 tudományos munkatársa volt. Amikor két évvel ezelőtt egyesült az egyetem Magyar Nyelv- és Irodalmi Tanszékével, a kutatói létszám 17-re emelkedett. Az intézet folyóirata, a Hungarológiai Közlemények, ma már színvonalas szakorgánum, benne] számos irodalmi, nyelv- és néprajztudományi, részint művelődéstörténeti tanulmány látott napvilágot. A nemzetiségtudományi kutatások azonban ott is utat törtek maguknak, ahol a korszerű tudományossághoz elengedhetetlenül szükséges intézmények — még vagy már — nem állnak rendelkezésre. „A romániai magyar tudománytörténet legújabb fejezetének jellegzetessége — írta Jakó Zsigmond B. Nagy Margit munkásságát méltatva —, hogy az egyes diszciplínák intézményes kereték nélkül, pusztán művelőik személyében fejlődnek és élnek tovább”. (Korunk, 1978. 10. sz. Nyersmérleg, félúton) A szükségből azután valósággal erényt kovácsol, amikor Szabó T. Attila teljesítményét követendő példaként mutatja fel. Az Erdélyi Szótörténeti Tár szerzője „a tudományosság hagyományos útján járva” alkotott maradandót. „Ezt a még a középkorban kialakult utat a magányosság, az önerőre utaltság jellemzi”. Ám Szabó T. Attila példája, akárcsak a nagy elődöké (Apáczai, Bőd stb.), azt is mutatja, hogy nem csupán az intézményesített és magasan dotált kutatás hozhat korszakos eredményeket, hanem — ennek hiányában — az egyéni erőfeszítéseken nyugvó tudományos munka is. (Utunk, 1979. febr. 9. Új távlatok tudományosságunk előtt.) Tudjuk, a példát emlegető Jakó Zsigmond maga is — példaadó. S aligha lehet kétséges, hogy néhány más társával együtt Imreh István is az. A hatvanéves szerző tanulmánykötetét forgatva, első főhajtásunk így a történetírói teljesítménynek szól. Hiszen a mű ugyanolyan önerőre utalt erőfeszítések, ugyanúgy a tehetség és szolgálat szorgalmának gyümölcse, akárcsak a nagy elődöké. Mégis — vagy éppen ezért — a történelmi körkép, ami acéltudatos kutatói munka nyomán elénk tárul, arányos és példás. Akár távolabbról, akár közelebbről nézzük is: egységes. Nincsenek szélsőséges kilengései, egyenletes, megbízható. Ha nem tudományról lenne szó, akár azt is mondhatnánk, hogy a mű modern értelemben bár, de szinte szobrászi. A kontúrok hol élesek, hol sejtetőek csupán, a tudóstoll azonban azt a témát formálja rendre-másra, amit a válogatás címe ígér: Erdély hétköznapjait a bomló feudalizmus időszakában. A látványos felszín hátterében meghúzódó apró történések sokaságából áll össze az a történelmi való, amit a szerző írásai rekonstruálni akarnak. Érdeklődési köréről szólván, ő is elmondhatná, amit az anyaországi kutatótárs, Szabó István írt nem is olyan régen: „Nem hadvezetőkről és hadjáratokról, hódításokról vagy országvesztésekről, politikusokról vagy párttusákról óhajtott írni”. Sokkal inkább a falvak és kisvárosok „népének jeltelenül folyó, ám kiapadhatatlan történelmi léte” foglalkoztatta Imreh Istvánt is; a mélyben zajló történelem tehát. Egységes a mű, pedig a közreadott könyvek és tanulmányok száma nem kevés. Volt miből meríteni a mostani, 15 tanulmányt tartalmazó válogatásnak. A kötet három és fél évtized kutatói munkásságát reprezentálja: az első tanulmány 1943-ban, az utolsó 1978-ban íródott. A beválogatott korábbi írások a rajtuk végzett — bizonyosan — jelentéktelen igazítások után éppúgy megállják a helyüket, mint a legújabbak; hitelességüket nem kezdhette ki a szüntelenül változó és változtató idő. Mindez arról tanúskodik, hogy szerzőjük, régente is, csak a több szempontból bizonyított történeti tényekből építkezett, az eredeti forrásokra támaszkodva rajzolta meg az elmúlt idők hétköznapjait s fogalmazta meg mértéktartó ítéleteit. A tudományosság követelményeihez szigorúan tartotta magát e tekintetben is. • Imreh István: Erdélyi hétköznapok. Bukarest, 1979. Kriterion 75
