Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 5. szám - Hatvani Dániel: Folytonos megújulás (Kulcsár Kálmán: A mai magyar társadalom)
A nemzeti tudat kiépítésének komolyabb kísérletére csak a két világháború között kerülhetett sor, ámde a megváltozott realitások figyelembevétele nélkül, tehát reakciós-romantikus módon, s ráadásul az irredentizmus tehertételével. Ugyanakkor a szociális bajok felszámolására kísérlet sem történt. Pedig itt lett volna szükség gyökeres átalakulásra. Hogy a szociális reformok igénye milyen mélyen munkált már ekkor, mutatja, hogy a jobboldal is a zászlajára tűzhette, sajnos, sikerrel. Valamiféle belső gyarmatosításra emlékeztetett a hazai kapitalizálódás. Értve ezalatt pl. azt, hogy még azok a városok is „alulurbanizáltak” maradtak, melyek kellőképp iparosodtak. Nem kis részben ez is a szociális teendők elmulasztásával függ össze. Az alacsony gazdasági hatékonyság pedig mindmáig olyan tényező, mely a legtöbb kérdőjelet hagyja maga után, azzal együtt, hogy gondjaink-bajaink fő forrásai közé tartozik, már-már a modernizálódás korszakának „turáni átka”-ként. Holott nem vagyunk dologkerülő nép, s előfordul, hogy merő virtusból ugyanazon polgártársaink vállalkoznak kiemelkedő teljesítmény elérésére, akik más helyzetben a lógásban „tüntetik ki” magukat. Mert erkölcsi támogatásban — épp a közösség részéről — nemcsak a teljesítmény, hanem az ügyeskedés, a „takarékra-állás” is részesül. Bonyolult kérdéskör ez, itt épp csak érintésére van mód, noha más alkalommal akár a néplélektannak az ideológiai bozótba vesző mes- gyéjén is érdemes volna követni. A lényeg egy: a nemzeti célok megfogalmazatlansága szükségképpen elvezetett a nemzeti dezintegrálódáshoz. A felszabadulás sokban megadta a lehetőséget a fáziskésés nagyszabású áthidalásához. A földosztás, az újjáépítés és az államosítások során egy nemzeti integrálódás körvonalai bontakoztak ki. Ismert okok következtében ez a folyamat csakhamar megfeneklett, sok tekintetben visszájára is fordult. Ráadásul egy olyan világban, amikor a gazdasági determinizmusok minden korábbinál súlyosabban és közvetlenebbül kezdtek hatni. Főképp a világ szegényebb országaiban. Utólag visszanézvést ez a determinizmus a kétszerkettő szigorával hatott: a tőkehiány menthetetlenül az elmaradottság újratermelődéséhez vezetett, mert még a legfeszesebb nadrágszíj-összehúzás is csak extenzív fejlesztést tett lehetővé, amikor a gazdagabb országokban már javában foglalkoztak az intenzív fejlesztéssel, a tudományostechnikai forradalom adaptálásával. Nálunk a külterjes törekvéseket egyértelműen támogatta az általános foglalkoztatás alkotmányban rögzített alaptétele, s a gyakorlatban merev következetességgel véghezvitt kényszere is. A magyr társadalom újkeletű problémáit a 60-as és a 70-es évtized lázas és látványos építő-moder- nizáló tevékenysége hozta meg. Korábban ugyanis az életminőség — ha széles értelemben egyáltalán lehetett ilyesmiről beszélni — a „miből élni?” kérdése köré összpontosult, melyet a 70-es évek elejére felváltott a „hogyan élni” kérdésföltevése. Kulcsár fejtegetése is ezen a ponton válik izgalmassá, vagyis amikor az ember kilép a determinizmusból, s eljut a szabadság övezetének a peremére. De léphet-e onnan tovább? Nagyon nagy kérdés, s a dilemmát a szerző egy igen sokat mondó összegzést sejtető mondattal érzékelteti. így hangzik: „A szabadidő kulturált felhasználása anyagi-civilizatórikus keretének puszta megteremtése csaknem felemészti a szabadidőt.” Talán érdemes volna fölfejteni, hogy miben leledzik a kulturált eltöltése a szabadidőnek (a magasrendű életforma sem mentes feltétlenül a kincstári szabványosítás veszélyeitől), ám a következtetés egyértelmű: alig-alig és csak igen keveseknek áll módjukban a kor színvonalán élni. Egynémely társadalmi rétegben ez persze követendő, s mindenáron elérendő mintává válik, anélkül, hogy belülről ismernék a tartalmas élet dimenzióit. így válik sokak számára a kulturált életmód nem autentikus mintává, mely ezáltal nem kis mértékben devalválódik. E sorok írója azt tapasztalja, hogy a tömegkommunikáció által támogatott propaganda, reklám, vagy akár az üzleti árukínálat kedvez a nem autentikus minták követésének. Mindezek nyomán a családi és az egyéni szférában sorra elmélyülnek a konfliktushelyzetek; válások, szívinfarktusok, öngyilkosságok és bűnözések sűrűsödő ritmusgörbéivel. Igaza van Kulcsár Kálmánnak: a devianciák önmagukban még nem társadalmi problémák, az együttélés során kialakult normatívák alapján történő megítélés teszi őket azzá. Másrészt a társadalmi problémák köre szélesebb a devianciák terrénumánál. Szerintem, harmadik kategóriaként ide kellene kapcsolni a szubkultúra fogalomkörét, mint amelyben leginkább szétágaznak a társadalmi problémák gyökerei, s amely a devianciák számára is a legdúsabb termőtalaj. Sok jel mutat arra, hogy a szubkultúra köre változatlanul kiterjedőben van. A szubkulturális mezőben élők nem fogadják el a hivatalosan deklarált normatívákat, vagy azért, mert nem is tudnak — s körülményeiknél fogva nem is tudhatnak — azok létezéséről, vagy mert nem tekintik azokat értékeknek. A lényeg az, hogy a szubkultúrához tartozók kívülrekedtek azon a körön, esetleg kiszorultak vagy önszántukból kivonultak onnan, ahol a kommunikáció, az egymáshoz való közlekedés egyezményes jelrendszere a hivatalos értékek mentén funkcionál. A szubkultúrában élők jelrendszere a „hivatalos kóddal” nem fejthető meg. E folyamat nyomában a nyelvi szegregáció egyre inkább létező valóság. A társadalmi szakadékok mögött továbbra is ott leselkedik a nemzeti dezintegrálódás kísértete. Az életmóddal összefüggő fejezetei a könyvnek rendkívül problémagazdagok. S ezzel együtt itt-ott problematikusak ... Itt csak egy-egy villanásnyi reflexiót tennék. Ügy gondolom pl., hogy az orvosoknak juttatott hálapénzben spontán társadalmi igazságérzet funkcionál, ugyanis a humán értelmiség mélységesen aluldotált. Ám az orvosi tevékenység minőségét a társadalom a szó szoros értelmében a saját bőrén érzi, s azonnali, az áttételek nélküli kompenzálás eszközéhez nyúl . . . Vagy hogy alacsony a 92
