Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 5. szám - Hatvani Dániel: Folytonos megújulás (Kulcsár Kálmán: A mai magyar társadalom)

vezetők végzettségi szintje. De ha ezt tekintjük döntő mércének — s nem pl. a rátermettséget —, akkor vizsgálnunk kell a felsőoktatási intézmények oktatási színvonalát is. Ha ugyanis ez sok kívánnivalót hagy maga után, akkor a végzettség hiánya nem feltétlenül hátrányos . .. Vagy vegyük a tulajdonhoz való ambivalens viszonyt, főleg a lakáshoz jutás kapcsán. Mintha csak drasztikus ideológiai bunkó sújtaná a kényszerhelyzetben levőket: a tulajdonhoz jutás nyomába az eladósodás, az elszegényedés, a hátrányos helyzet szegődik . . . Pár szót még az aszkétizmusról, melynek az 50-es években történt társadalmi méretű propagálása bízvást antihumánusnak bélyegezhető. Ám a fogyasztásra berendezkedett konszolidált és komfortos körülmények között az aszkétikus hajlam pozitív értékeket hordozhat, amennyiben az egyént segíti gondolkodása integritása és autonómiája megőrzésében. Az életkeretek rugalmas kialakítása megóvja az egyént attól, hogy szükségből, netán megélhetési kényszerből számára érdektelen mintákat kövessen, azaz megalkudjék.

Amennyire izgalmas, legalább olyan mértékben hagy kérdőjeleket az olvasóban a „magyar” és az „idegen” történelmi dichotómiájának nyomon követése a hazai szellemi élet megnyilvánulásaiban. Jómagam nem látom termékenynek a kérdés olyatén interpretálását, hogy mindig is a „magyar” képviselte azt, ami konzervatív, ami rendi jellegű, ami visszahúzó, ezzel szemben az „idegen” mindig az előremutató, a progresszív, az európai magaslatokat megvilágító. A tétel ellenpontozásától a szerző sem tud eltekinteni, s bár zárójelben, de megjegyzi: Bocskai, Thököly vagy Rákóczi nem volt konzervatívabb, mint Habsburg ellenfeleik. így igaz. S hogy az állítás még inkább a helyén legyen, hozzáteszem: a felsoroltak, továbbá a reformkor, a 48/49-es szabadságharc jeles magyarjai nem véletlenül léptek elő a történelem ködéből, hanem szerves produktumai, s persze folytatói voltak a mindenkori magyar progressziónak. A kérdés gyökere az, hogy amikor ez a progresszió meg tudta magát fogalmazni, azaz funkcionálni volt képes, nyomban volt ereje ahhoz is, hogy magába integrálja a vele rokon külső hatásokat, s a legszorosabb szövetséghez nyerje meg az idegen származású kimagasló személyiségeket, és itt egyformán gondolhatunk akár a szabadságharc tábornokaira, akár a 19-es Tanácsköztársaság népbiztosaira. Bizonyos áttételekkel ez a konklúzió vonatkozik a népi-urbánus ellentétre is. Mindkét „irányzat” legjobbjaiban ugyanis mindig megvolt a késztetés arra, hogy nézeteiket, szellemi magatartásukat egymáséhoz közelítsék, felismervén, hogy a hazai sorskérdések csak az európai kultúra sugárzásában kaphatnak érvényes megfogalmazást. Elzárkózást, különállást, mindig is csak a sokadrangúak hirdettek, akár a kozmopolitaság, akár az alpári nacionalizmus oldalán.

Kulcsár Kálmán könyve második és harmadik részének fejezeteiben lépten-nyomon érzékelteti, hogy a modernizálódás útjában álló történelmi akadályokat nem könnyű eltakarítanunk. A folyamat kiteljesedése végett napjainkban is sokat kell tenni, egyénnek, társadalomnak, gazdaságnak, s mindenféle szervezetnek egyaránt. A folyamatot elősegítendő a politikai rendszernek egyszerre kell stabilnak és rugalmasnak lennie. Ahogy a szerző megfogalmazza: „ .. . a politikai rendszer adaptációs készsége elsőrendű jelentőségű.” A modernizálódás ugyanis csak a folytonos megújulás légkörében lesz teljes. Folytonos megújulásra pedig csak az a társadalom képes, mely hajlandó önmagáról gondolkodni. Ez elemi jog, s egyszersmind kötelesség, de mindenképp a roppant hiányzó politikai kultúra megszerzésének alfája és ómegája.

A recenzens mindenesetre bizakodik: Kulcsár Kálmán könyve a bizonyosság arra, hogy lehetséges megbízható tükröt tartanunk társadalmunk elé. S a tükörbe nézve elmondhatjuk, megfordítván a közkeletű kiszólást: szebbek nem lehetünk, de okosabbak igen. (Kossuth, 1980.)

93