Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 5. szám - Kiss Dénes: Óhajtás, sóhajtás - szó-hajtás
szanak” át évezredeken szó-részek, tagok s lelhetők föl a mai szavakban, s ugyancsak nem véletlenül „hallatszanak” át ma egyik szavunkból a másikba!) Ahogy érzékelhető, a nyelv nemcsak hangutánzással — bár elsősorban azzal! — alkot, hanem például kép-, látványutánzással, valamint hang-, és szótag-összevonással, elegyítéssel, az összefüggésekre néha éppen csak utalva egy-egy hangzóval, szótaggal, sőt, szótag-résszel! (Lásd: jajveszékel — azaz: azért jajgat, mert veszélyben van, vagy abajog: eljajongja a bajait, de az óbégató is kiált ,,ó!”-kat és jajgat, siránkozik, s ugyancsak hasonló: a hőbörög, hőzöng a „hübele Balázs”.) Nem kell aggódnunk, hogy ez nem természetes. Ámbár az aggok dolga az aggályoskodás, az aggódás, amíg tart aggastyán voltuk. Ha már agonizáltak, úgysem ágálhatnak — ágaskodhatnak, mint az ág . . . Akkor már könnyű nekik, pedig könnyük sincs... Amint írom e kis dolgozatot, éppen érdekes előadás zajlik a rádióban. Valaki arról beszél, hogy a síró, könnyező ember megköny- nyebbül, könnyebben érzi magát a szomorúság, bánat után, ami ránehezedett, súlyával nyomta! Régi és köznapi megfigyelés lehet az, hogy aki jól kisírja magát, az megköny- nyebbül. Ám, hogy ez összefügg a könnyezéssel, ezt tudományosan csak most bizonyította be egy amerikai professzor. Ugyanis kimutatta, hogy könnyezéskor káros, mérgező anyagok távoznak a szervezetből s ha nem távoznának, ha összegyűlnének, akkor akár hirtelen halált is előidézhetnek! A könnymirigyek tehát igen fontos szervek, mert az érzelmi megterhelés okozóit távolítják el, ezért könnyít a könny!... Nem könnyű nem arra gondolni, hogy ebben az esetben az ősi megfigyelés nyomán, nem véletlenül hasonlít egymásra a könny és a könnyű szavunk ... A valamilyen veszélyesnek minősített gondolat nem más, mint: főben járó bűn, egyrészt fejünkben forgatott eszme, másrészt ezért fővesztés járhat... Mégis térjünk rá következő ,,fő”-ügyünkre. Talán éppen László Gyula nyomán emlegette könyvében Szentmihályi Szabó Péter, hogy az agyafúrt — furfangos — ember táltos (táttos), sámán volt. S valóban meglékelték, megfúrták a koponyáját. Lehetséges, hogy ez a sámánavató szertartás része volt, de az is lehet, hogy gyógyítani akarták. (Például, ha valakit alaposan elagyabugyáltak, hogy a gyógyítás sem segített, gyogyós maradt a gogyója, azaz: gyagya az agya.) így aztán a sikertelen „gyógyítás” következtében lett ré-ülős, révülős, részeg-féle. (Epilepsziás?) S bár a lóról csak később szólunk, nem is lovaljuk bele magunkat a témába, itt kell tán említenünk, hogy a táltos, sámán jelvénye — zászlója: lobogó, azaz: ló-bog, ló-farok, amit a megbokrosodó ló alaposan ló-bogtat! — a lókoponya, a lóbőr volt, és ez a kifejezés: lóvátevés, lóvátevő — a félelem szülötte volt; aki nem hisz a sámán, a táltos (táttos, tátogott, habzott a szája) varázsló erejében, az lóvá változik. S aki pedig ezt elhitte, azt máris „lóvá tették” ... Nekem nem ez a célom, ám nem állhatok ellent a csábításnak, hogy eljátszadozzak máris e szóval, ámbár ez nem törvény, csak valószínű, ha lószínű, hasonló. S ha hason ló, bicsakló, visszafogta a nyakló! (Összenyakló, nyeklő-csukló ...) S ha hanyatló — hanyatt ló — s nem hanyatt-homlok iramló... Ha iramló, loholó, s ha loholó; hol ló, holló, hol ló a ló, hol madár, elloholó lóhalál... Még mindig nem a fő-ügy következik, bár fölajzottuk alaposan az olvasót: aprólékos babramunkával bíbelődünk... Hát nem érdekes, hogy a bab válogatása — babrálgatás! — babramunka? Végre azonban következhet a „Fő téma” első része. A koponyalékelésről jut eszembe, hogyha valaki mindenét elveszíti, arra mondják: tönkrement. Holott nem is tették tönkre a fejét, s nem vágta le bakó. Valaha azonban, akit fővesztésre ítéltek, főbenjáró bűn miatt, az valóban mindenét, még a fejét is elveszítette, ha csak nem menekült „fejvesztetten”! S aki elveszítette a fejét, annak kétszeresen sem „fő” azután a feje! ... Miért kétszeresen? Rögtön körüljárjuk ezt a többjelentésű szót is. A fő, elsősorban fő testrész, azaz: fej. Finnül: pää, s pee-nek ejtjük. Ám ebből van a fejes, fejedelem, sőt, a fejlődik — növekszik, gyarapodik stb. — 79
