Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 5. szám - „Kimeríthetetlen forrás” (Gion Nándor válaszol Görömbei András kérdéseire)

Az Engem nem úgy hívnak. Most fordították le egyébként szerbhorvátra is. Persze, nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy a további hét könyvemet is úgy írtam, hogy nekiültem és tizenkét nap vagy egy hónap ... Több munkát igényel általában. Bár a többi könyvemet is viszonylag rövid idő alatt írtam. Egyébként én jegyzeteket nem szoktam előre készíteni, a maximum az, hogy néhány nevet fölírtam.

És motívumokat is. Nem?

Azok már, legalábbis énnálam a nevekkel együtt járnak. Egyszer csináltam azt, hogy fölosztottam előre fejezetekre a regényt, s a szerkezetet egy kicsit megrajzoltam. Aztán másképp csináltam meg. Menet közben másképp sült el a dolog. De —■ gondolom sokan vannak még így vele — amikor elkezdek írni, mondjuk az első húsz-harminc oldal után, megérzem, hogy sínen van-e, hogy megfogtam-e azt a vonalat, amibe mindaz, amit el akarok mondani, belefér és pontosan így kell, hogy beleférjen. Amikor így beindult, utána már lehet előre készíteni kis jegyzeteket, legalábbis én ezt csinálom. Az indulás nekem mindig nagyon fontos. Volt egy könyvem, ez az egyetlen ilyen könyvem volt, ahol a második fejezetnél megrekedtem, az első fejezet még úgy elment, de akkor kellett irányt venni és ezzel az átkozott második fejezettel többet kínlódtam aztán, mint az egész könyvem megírásával.

Ez az Ezen az oldalon című könyved volt?

Nem. Az Ezen az oldalon eléggé széttöredezett és ismét összerakott dolog, szándékosan ilyen. Ha ott egy-egy résznél megakadtam, akkor még mindig megtehettem, hogy belekezdek valami egészen másba. Majd összerakom. Az egyik regényemnél viszont — elég népszerű regény különben —, a második fejezetnél leragadtam — és mindig akörül keringtem. Közben akkor volt éppen az egyik olimpia. Abbahagytam mindent, végignéztem a tévén a olimpiát. Az olimpia után, érdekes módon egyszer- csak megtaláltam a megoldást és azután gyorsan meg is írtam az egészet.

Valahonnan magammal hoztam egy olyan alapanyagot, hogy témám mindig van. Az ember azt hiszem nem csinálja tudatosan, hogy most úgy jár nyitott szemmel a világban, hogy mindent, amit lát, majd megír. Ez nem így van, de amikor én elkezdtem írni, a Testvérem, Joáhnál már megéreztem, tehát a második könyvemnél, és kicsit a harmadik könyvemnél, az említett ifjúsági regénynél is, sőt ott talán mégin- kább, hogy sokkal többet hoztam magammal Szenttamásról, mint hittem volna.

Ez nagyon erősen látszik is. Műveid alakjai egy közös világnak olykor visszatérő szereplői.

Az Ezen az oldalon és a Testvérem, Joáb konkrétan, felismerhetően is előkészíti a Virágos katonát ...

Mikor ezt magamban lajstromoztam egy kicsit — persze nem véletlenül jutottam eddig —, akkor én már visszajártam Szenttamásra, meg visszajárok ma is megkaparni dolgokat és utánanézni mégegyszer és hozzáadni ahhoz, amit tudok. És állandóan újabb és újabb, számomra nagyon érdekes dolgokat fedezek fel. Szenttamás nagyon érdekes környezet. És annyi mindent kínált, ha kissé visszamentem a történelembe: emberek közötti konfliktusokat, nemzetek közötti konfliktusokat, amik voltak és amiket le kell küzdeni. Érzésem szerint meg kell írni. Méghozzá olyan emberek életén keresztül, akik helytállásukkal, cselekedeteikkel, tetteikkel vagy emberséget példáztak, vagy egy olyan gonoszságot, amely a legundorítóbb és legveszélyesebb: a nemzetek közötti különféle megkülönböztetésre és ennek következményeire gondolok, közösségek megalázására, megnyomorítására, irtására. Vagy ezt példázzák, vagy a kettő között valamiféle túlélést, álláspontot, helyezkedést. Ezekről én mind tudok, vagy hallottam, vagy tapasztaltam, vagy meséltek róla. Sok embert ismertem, akik úgy érzem, hogy megírva, jól megírva Szenttamáson messze-messze túlmutat73