Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 5. szám - „Kimeríthetetlen forrás” (Gion Nándor válaszol Görömbei András kérdéseire)
ami legcélszerűbb, legjobb, mely vonulat követése nyújtja a legtöbb lehetőséget az alkotásra, az értékteremtésre, a nyitottság elve azonban megmaradt. A másik: amint mondtam, jobbára mindenki önállósodott már. A nemzedéknek minden tagja több könyvvel rendelkezik. Megítélésem szerint több jó könyvvel. Olyan figyelemreméltó alkotásokkal, amelyekkel most már nem a Symposion-csoport tagjaként, hanem mint író, valamiféle nyomot hagy. Felfigyelendő jelensége nemcsak a vajdasági magyar irodalomnak, hanem más nyelvi környezetnek is Jugoszláviában, vagy a magyar nyelvű irodalmakban a határon túl is. Azt hiszem, itt volt egy pont, ahol én talán könnyebben vettem egynéhány akadályt, mint mások. Úgy érzem, hogy ráhibáztam a műfajomra. Ezt annál inkább is mondhatom, mert próbálkoztam én más műfajjal később is, és nem ment a prózán kívül más. Ehhez volt is anyagom. Egy olyan tápláló alapanyag, amely könyvről könyvre bejött és nem is kellett sokat törni rajta a fejemet. Ennek köszönöm, hogy alkalmazhattam azt a nekem nagyon megfelelő módszert, hogy ne vasat reszeljek, hanem falat építsek, tehát gyorsan lássam, hogy nő az, arriibe belekezdtem. Az első könyvemet úgy írtam, hogy folytatásokban jelent meg az Új Symposionban és folytatásról folytatásra írtam. A második regény, a Testvérem, Joáb, pályázatra készült. A pályázat jó ötlet nyomán született meg. Nagyon sok regényt hozott a jugoszláviai magyar irodalomnak ... Addig nagyon kevés volt. És hogy ezen valamiképpen lendítsünk, a Fórumban dolgozó és bedolgozó emberek — kritikusokra és irodalomtörténészekre gondolj —• ötlötték ki, hogy ki kell írni egy regénypályázatot. Jeligés legyen, amelyre meghívnak húsz írót. Azoknak előleget is adnak, illetve részvételi díjat. Ezeken kívül bárki, aki akar, részt vehet rajta. Engem meghívtak, megkaptam az előleget is, nem is csináltam semmit sokáig, aztán közelgett a határidő ... És megírtad az első díjas regényt... Megírtam. Addigra összegyűlt bennem. Hogy nem csináltam semmit, az azt jelenti, hogy jegyzeteket sem készítettem és nem írtam semmit, de azért nagyon sokat rágódtam magán a témán. Maguk az események is megfogták a témát és felfokozott tempóban — amikor a határidő valóban olyan közel Volt, hogy éjjel-nappal kellett dolgoznom — körülbelül egy hónap alatt megírtam. Végül már annyira kimerült voltam, hogy amikor szünetet tartottam és bementem a munkahelyemre, ahol szerencsére elnézték, hogy csak kóválygok ott napokon keresztül és nem csinálok semmit, leültem az asztalhoz, és már ilyen tárgyakat, mint itt ez a hamutartó, észre sem vettem. Annyira kábult voltam, és állandóan csak a regény cselekménye és a regény alakjai foglalkoztattak. Ugyanakkor élvezettel csináltam, akármilyen szörnyen nehéz volt, mert nőtt, dagadt, és éreztem, hogy jól megy. Többé-kevésbé elfogadhatóan, számomra elfogadhatóan megy. Utána megírtam, csakhamar utána még egy — a módszer ugyanaz, csak most ifjúsági regényre jelent meg pályázat —• egy első díjas regényt. Ifjúsági regényt, tizenkét nap alatt. Ez valóban olyan rekord volt, amit nem lehet megismételni. Azóta is ez a regényem a legkedvesebb. És azt sokkal könnyebben írtam, mint a Testvérem, Joábot. Talán azért, mert az írnivaló anyagot korábbról, időben régebbről vettem, s az már jobban rendeződött bennem. A Testvérem, Joábba már a felnőttkor eseményeit és tapasztalatait ültettem bele, itt meg visszamentem a gyermekkorba, amelynek eseményei annyira rendezetten összeálltak, hogy csak papírra kellett vetni. Melyik volt ez a regény? 72
