Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 5. szám - „Kimeríthetetlen forrás” (Gion Nándor válaszol Görömbei András kérdéseire)
mert látszatja van. Ennyit már tudtam magamról és azt is tudtam, hogy az írásba is, ha egy hosszantartó, féléves fú'részelés és reszelés kell azért, hogy kijöjjön belőle egy ajtókilincs, bele fogok fulladni. Erre rájöttem akkor is, amikor elkezdtem először írni rövid kritikákat. Nehezen ment az írás sokszor. Nem olyan volt, amilyennek szerettem volna leginkább és állandóan át akartam térni egy másik műfajra, ahol azt a mesélőkedvet, amit talán örököltem egyik-másik ősömtől, szabadjára engedhetem. Ahol aztán úgy dolgozhatok, ahogy a téglákat raktam. És talán azért, mert annyira vártam már, hogy ezt kipróbáljam, szándékosan visszafogtam magam. És csak kritikákkal jelentkeztem következetesen. Ez persze hasznomra volt abban, ami magának az írásnak a tudományát, a szakmának az elsajátítását jelenti. Amikor már úgy éreztem, hogy szakmailag is eléggé fölkészültem, és nagyon-nagyon türelmetlen Voltam, akkor nekiszaladtam a szépprózának. És bejött. Ez volt az első könyved, a Kétéltűek a barlangban? Igen, ez volt a Kétéltűek a barlangban, ami nagy sikert, túl nagy sikert nem ért el, nem is érdemel — szerintem. Ezt a könyvedet úgy értékelte a kritika, mint nemzedéki állásfoglalást — a Symposion nemzedékét. Olyan könyvként méltatták, melynek szemléletét a humor és irónia árnyalja, a melynek világa sok vonatkozásban abszurd is. A kritika jóindulatú, néha talán elnéző is volt a könyveimmel szemben. Ez még hozzátartozott egy, a vajdasági irodalomtörténet szempontjából elég fontos korszakhoz, eseménysorhoz. Amikor a magyar tanszék első nemzedéke kezdett kilépni az egyetem kapuján és publikálni kezdett, megalakította az úgynevezett Symposion- mozgalmat. Az első könyvem a csapathoz tartozás érzésével íródott. És kicsit annak az igényeinek a figyelembevételével is. Azt hiszem, ez mindegyikünknél így volt hosz- szabb vagy rövidebb ideig. Nagyon fiatalon kovácsolódott össze egy gárda, akikhez később magam is csatlakoztam, és az igazság az, hogy szükségünk volt egymásra. Később néhány nagyon fontos alapelv megmaradt mindenkinél, aki odatartozott, de önállósodott külön-külön mindenki. A Symposion-nemzedék nagyon hamar ismertté vált Magyarországon is, úgy látszott, a nemzedéki összetartozás, az együttes fellépés is erősítette ennek a társaságnak a sajátos jellegét, de az egyes íróknak is — magyarországi nemzedéktársaikhoz viszonyítva — feltűnően korán biztosítottfigyelmet és lehetőségeket. Elismerést is. Melyek azok a legfontosabb alapelvek, amelyek összetartottak benneteket, s amelyek az önállóság útjain is megmaradtak? A nyitottságnak az elve. Túllépés egyfajta gyakorlaton, amit mi úgy ítéltünk meg — nem mindig indokoltan, s nem mindig volt igazunk —, hogy provinciális. A provincializmusból való kilépés igénye továbbra is megmaradt. Esztétikai szempontból olyan szabadságnak, illetve egy olyan diapazonnak az elfogadása, amelybe jóformán minden vonulat belefér, amennyiben értéket hordoz. Kizárólagosság kezdetben bennünk is volt. Mert valamit támadtunk. Méghozzá elég élesen támadtunk és elég harsogóan, sokszor eléggé durván, néha még igazságtalanul is. Erőszakosan indultunk, gyorsan akartunk tért hódítani és tartósan helyet szerezni az irodalmi nap alatt. Sikerült, mert azt hiszem, hogy a súrlódások ellenére, valahol ezt a befogadó közösség is igényelte. Meg aztán mindjárt a legelején igen erősnek ígérkezett az én nemzedékem. Az is volt. Persze valós súlyának, jelentőségének meghatározása az irodalomtörténetre vár. A viszonylag gyors túllépés a kizárólagosságon, a türelmetlenségen, a valós értékek higgadt összefoglalása, a formai sokszínűség elfogadása mindenesetre magabiztosságra vall. Természetesen ma már valamennyiünknek megvan a maga — egymásétól nemegyszer különböző — véleménye arról, hogy mi az, 71
