Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 5. szám - „Kimeríthetetlen forrás” (Gion Nándor válaszol Görömbei András kérdéseire)

rek és ez csodálatos volt nekem. Nemcsak nagyapám volt zseniális mesélő, de a legjobb volt közöttük. Órák hosszat tudtam hallgatni a meséket. És talán örököltem is valamit. Később, amikor — hogy is mondjam, férfiasabb meséket hallhattam volna, kegyetlenebb meséket magáról Szenttamásról is, emberek haláláról, különböző villongásokról emberek között, meg nemzetek között is, akkor kiderült, hogy az apám is — aki az életében ki nem talált soha semmit, fantáziája nem volt— mesélőtehetség: azokról a dolgokról, amik megtörténtek, plasztikusan tudott előadni.

Érdekes módon ez a két ember, akiről itt beszéltem — hogy milyen szépen tudtak előadni —, az egyik azt, ami megtörtént és amit hozzágondolt, a másik azt, ami valójában megtörtént, — egymást tisztelték távolról, de sohasem szerették. Az anyai nagyapám valamiképpen mindig talpra esett. Akármilyen fordulat történt az életében, akármilyen világméretű vagy országos változás, mindig a felszínen maradt, és nagyon köny- nyedén a felszínen maradt. Sohasem kapatta el magát, sohasem rohant túl messzire, de valami ösztönös megérzésből mindig a jó oldalra állt. Ellentétben azzal a másik öregemberrel, aki még földosztáskor is inkább kivárta, hogy megvásárolja azt a földet, amit mások ingyen kaptak — szemrebbenés nélkül elfogadta, sőt propagálta is a földosztást, hogyha kellett. Előadásokat tartott tömeggyú'léseken. Ehhez is értett. Addig csak citerázott az embereknek, meg énekelt velük, most egyszerre kiderült, hogy zseniális szónok is. Van olyan gyanúm, hogy még szónoklás közben sem a szónoklás érdekelte elsősorban. A felesége meséli még most is keserű szájízzel, hogy ő utánament... Szép fehér tél volt. Már mindenki elment a nagygyűlésről, a férje még nem jött haza. És akkor a vastag fehér hóban elkezdte követni a nyomait. És kiderült, hogy a nagygyűlésről — ha tehette — mindig fölszedett egy-egy fiatalasszonyt és azzal ment el... Az az érzésem, hogy kinézett magának egy-egy szép lányt vagy asszonyt és azoknak szónokolt. A politikai lapokat vette, lehet, hogy részben ezért is vette, de mindegy, hogy miért. Jól vette őket. És a folytatásban is állandóan olyannyira jól vette, hogy nemcsak problémái nem voltak — pedig sokszor az élen járt —, de anyagilag is megteremtett magának egy viszonylagos jólétet.

A másik oldalon az apám, aki ezt látta, és aki talán titokban szeretett volna ugyanígy cselezni és sohasem tudott, ebből kifolyólag mint az ő apja is, nagyon jó munkás Volt. De amit megteremtett magának, azt mind nagyon nehezen és verítékezve teremtette meg. A kiindulóponthoz viszonyítva sokat összekapart magának és a családnak, de abba jóformán belerokkant.

Ez a két ember nem is tudta szeretni egymást. De nekem mind a kettő roppant rokonszenves volt, roppant különleges, egyszóval olyan ember, akire nem lehetett nem odafigyelni. És ha van valami erényem és volt valami erényem, amit talán már akkor írói erénynek lehetett volna mondani — bár akkor az ördög sem gondolta, hogy egyszer írásra adom a fejemet — az volt, hogy oda tudtam figyelni az emberekre.

r

Az íróvá váláshoz, érlelődéshez azért bizonyára másféle ösztönzések is jöttek.

Jött aztán valóban egy másik lényeges hatás: az olvasói élmény. Talán azért, mert kezdettől fogva volt kit csodálnom abban, hogy hogyan kell a megtörténteket kimondani és kigondolni eseményeket. Imádtam a könyveket kezdettől fogva. Ezek a könyvek általában cowboy-történetek voltak. Amikor én elkezdtem olvasni, akkor porosodó ponyvákhoz jutottam. Leszámítva néhány nálunk kiadott könyvet, akkor még Magyar- országról nem hozták be hozzánk a könyveket és nem árusították. Olvastuk, amihez hozzájutottunk. És hogyha valaki olyan eszelősen olvasott, mint én, mert én aztán tényleg eszelősen olvastam — akkor az megpróbált szerezni, ahogyan tudott. Nem emlékszem, hogy Szenttamáson akkor azon a nyelven, amelyiken én olvastam, valakinek egyáltalán könyvtára lett volna. Imitt-amott volt tíz-húsz ponyvaregény, ami megma68