Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 5. szám - „Kimeríthetetlen forrás” (Gion Nándor válaszol Görömbei András kérdéseire)

radt, pengős, füzetes regények, vagy félpengősek. Azokat aztán rendületlenül végigrágtam. Persze később nem mertem volna elolvasni őket. Szenttamásról elkerültem és könyvtárba kezdtem járni, meg aztán az államközi viszonyok lehetővé tették, hogy a magyarországi kiadványokat is rendszeresen kapjuk nálunk is. Fölfejlődött egy irodalom, egyre több könyv jelent meg. Amikor elkezdtem az úgynevezett komoly könyveket olvasni, akkorra a ponyvákon is szereztem akkora olvasási kultúrát, hogy egyből ráéreztem: abba kell őket hagyni, mert igazi értékekre találtam. De még most is hálásan gondolok vissza a ponyvákra, habár nem tudnám őket újraolvasni.

Az olvasás nem is olyan egyszerű nálunk. Az apám abszolút marhaságnak tekintette, hogy azonkívül, ami az iskolához föltétlenül szükséges, a gyerekek és egyáltalán az emberek valamit is olvassanak. Nem is olvasott az életében semmit, azt hiszem, az én könyveimet sem olvasta soha, bár titokban büszke volt arra, hogy a fiának könyvei jelennek meg, meg hogy az újságban volt rólam szó, mert az újságot elolvasta. Állandóan azt bizonygatta, hogy az olvasás az ostobaság és időveszteség, helyette sokkal hasznosabb dolgokat lehetne csinálni. Meg hogy a szememet is tönkreteszem. És mit ad Isten, egy ilyen olvasási láz után valóban vérbe borultak a szemeim. Nem hiszem, hogy az olvasástól, de mintegy igazolásként apám álláspontjára olyan vörösek lettek a szemeim, mint az angóranyúlé. Szemorvoshoz jártam, és mindenféle csöppeket csö- pögtettek bele. Szenttamáson az öregasszonyok cukros vizet meg húgyos vizet rakattak rá. A szemem ismét rendbejött és lehet, hogy volt bennem egy csakazértis dac, még többet olvastam. Hogy ezt valamiképpen ellensúlyozza a család ésszerűbb fele, autószerelő-inasnak adtak Szenttamáson. Egy évet végigcsináltam. Aztán mondtam, hogy ezt nem nekem találták ki. Még akkor sem adták fel a küzdelmet, hogy becsületes embert faragjanak belőlem, beadtak Szabadkára az ipari iskolába. Ott géplakatosnak tanultam. Azt végigcsináltam tisztességgel három évig. Ma sem tudok semmit abból a szakmából. Tiszta kitűnővel végigcsináltam pedig. Valamit — úgy látszik — örököltem attól a nagyapámtól, aki hogyha nehézségekbe ütközött, ki tudta beszélni magát. Én is kibeszéltem magam. Mivel magában az iskolában, ahol csak beszélni kellett, legjobb voltam, a gyakorlaton meg kibeszéltem magam a nehézségekből, megadták a jó jegyet, úgyhogy tiszta kitűnővel végeztem agéplakatosságot és rettenetesen meg voltam rémülve, hogy mi lesz velem, hogyha egyszer ebből kell megélnem.

Hogy kerültél ilyen előzmények után az újvidéki bölcsészkarra?

1959-ben történt. Változatos egy esztendő volt, számomra végülis nagyon szép esztendővé sikeredett. Ekkor nyílt meg az újvidéki bölcsészkaron a magyar tanszék. Hallottam és olvastam az előkészületekről, de hogy én egy géplakatosi diplomával odakerüljek, igen valószínűtlennek látszott. Ráhajtottam tehát a műszaki egyetemre. Egész nyáron számtant, fizikát és vegytant bifláztam egyre kétségbeesettebb hangulatban. Szenttamási házunkkal szemben egy pusztuló német temető van. Ott üldögéltem a sírok között a fák alatt nagy halom könyv közepette. Az utcabeliek csendes sajnálkozással figyelték gyötrődésemet, mint akik tudják, hogy nem nekem való dolgokkal birkózom. Szörnyűséges nyár volt, egy-két kiadósabb verekedés tette csak elviselhetővé. Az öcsém akkoriban izgága kamasz volt, időnként belekötött nálánál idősebb és erősebb kölykökbe. Tudta, hogy ott vagyok a közelben áfák alatt, elég ha kiált egyet. Kiáltott is. Én meg rohantam és jóízű ökölcsatákat vívtam a védelmében. Talán ennek köszönhető, hogy nem hülyültem bele az annyira érthetetlen számtanba, fizikába és vegytanba. Úgy, ahogy fölkészültem. Elmentem Belgrádba, hogy fölvételi vizsgával beiratkozzak a gépészeti egyetemre. Megérkeztünk néhányan, nem volt hol laknunk, végül egy hajón kaptunk néhány fülkét. Egész éjjel össze-vissza imbolygott az a rohadt hajó, alig aludtunk. Másnap volt a fölvételi vizsga, összetalálkoztunk valami ismerőssel,

69