Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 5. szám - „Kimeríthetetlen forrás” (Gion Nándor válaszol Görömbei András kérdéseire)

akkor láttam, mikor meghalt. Milyen sokan voltak a temetésén! Az emberek ott ültek a koporsó körül és hosszasan gondolkodtak azon, hogy volt-e ennek az embernek valaha haragosa. És nem találtak senkit. Ez Volt az apai nagyapám. Mindig emlékezni fogok rá, csodáltam szelíd szívósságát, bár ő nem határozta meg nagyon az életemet. Nem is volt az számomra, aki példakép lehet.

Ellenben egy másik öregember, akinek most is néhány törvénytelen gyereke szaladgál Szenttamáson, — tudom ezt, mert egyikkel-másikkal most is találkozom és na- gyon-nagyon hasonlít rá — igyekezett mindig a dolognak a könnyebbik felét megfogni. A szemei mindig nevettek. Talán azért nevettek, mert túl komolyan nem vett semmit. Csak annyira, amennyire az események azt megérdemelték. Erre viszont nagyon jól ráérzett. Ő is ott lakott a kis kanyargós folyó mellett. Szeretett kijárni a folyóhoz. Elnézni a horgászokat, fogadni az emberekkel azon, hogy a nyers keszeget ki meri megenni, meginni valamit és ilyeneken. És nagyon szeretett elciterázni. Amikor megszorult a dolog, ha már éhezett a család, akkor nagyon tudott dolgozni. Eszelősen tudott dolgozni. Rettentő nagy munkákat elvégzett. De ha volt egy kis kibúvója, rögtön abbahagyta és inkább heverészett.

Ő lett Rojtos Gallai a Virágos katona és a Rózsaméz című regényeidben?

Igen. Engem kisgyerek koromban is meghódított azzal, hogy nagyon szép dolgokat tudott mesélni és nagyon jól tudott mesélni. Kézenfogva vezetett és mentünk ki a szántóföldek felé. Mezőőr volt. Nagyon ügyesen kitalálta magának ezt a munkát. Ennél szebb munkát el sem tudtam képzelni. Könnyebbet sem. És bementünk házakhoz, ahol helyes fiatalasszonyok voltak, engem kicsapott kicsit az udvarra, s ő meg bent maradt. Akkor még nem tudtam, hogy miért van ez. Később ezekből a házakból kerültek ki azokagyerekek.akik nagyon hasonlítottak rá. Ezt a fél falu tudta. Az ő felesége is tudta, aki csodálatosan rámenős, érzelmekben felfokozott, de ugyanakkor racionális asszony volt, az egész családot összetartotta, többször bejárta a fél falut és verekedett érte asszonyokkal és férfiakkal is. És sokszor nagyon harsányan kiabált, hogy nem tűri tovább és nem bírja elviselni a férjének ezeket a félrelépéseit. Ez volt az anyai nagyapám. Amikor meghalt, a temetésére talán többen jöttek el, mint az apai nagyapáméra. És nagyon-nagyon színes történeteket tudtak róla mesélni. Olyan ember volt, aki mellett unatkozni nem lehetett, aki beszédtémának is mindig rendkívüli volt. Ez a második öregember képvisel egy olyan vonulatot a családban, azt hiszem, amelyik alapvetően talán az én életemet is meghatározta. Kezdettől fogva arra emlékszem, amit ő mesélt nekem.

Nagyon vézna, nyávogós gyerek voltam. Az igazolványomba máig sincs pontosan beírva, hogy mikor születtem, mert azt hitték, hogy meg fogok halni. Azért, hogy bejelentsenek egy újszülöttet, Valamennyit fizetni kellett. Nem sokat persze. De hogyha nem muszáj, azt sem akarták. Vártak, hogy meghalok-e, de nem haltam meg. Akkor az apám, aki józan teremtés volt, kiszámította visszamenőleg, hogy milyen időpontot jelentsen be, mert büntetést kellett fizetni, hogyha egy bizonyos határon belül nem jelentették be az újszülöttet. Kiszámította, hogy mikorra kell bejelenteni. így történt, hogy az a dátum, amelyik a hivatalos irataimban van, az nem az igazi. Amikor aztán így már megvoltam, általában nagyszüleimhez adtak. Az apám később minden szégyenkezés nélkül mesélte, hogy ő dolgozott, hajnaltól napestig, és éjjel aludni szeretett volna. És mivel ilyen beteges, bömbölősgyerekvoltam, egyszer megpróbált megfojtani. Az arcomra borította a párnát. Akkor jött ez a nagyapám, az anyám sírva elmesélte, hogy mi történt. Nagyapám nagyon hosszasan káromkodott — amilyen szépen mesélt, olyan szépen tudott káromkodni. Hóna alá is fogott és elvitt. Évekig ott nevelkedtem őnála. Petróleumlámpával világítottunk. Esténként, főleg télen összejöttek az embe67