Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 5. szám - Kovács István: Bem József és az 1830-31-es lengyel szabadságharc
ma során ő irányította a legfontosabb ütegeket. Nem rajta múlott a kapituláció és az sem, hogy a lengyel főhadsereg végül átszorult Poroszországba és letette a fegyvert. Bem számára is az emigráció évtizedei következtek, megannyi Európát megrázó esemény, megannyi egyenruha, sebhely. Kalandor vagy forradalmár? Zsoldoskatona vagy hazafi? — eresztették egymásnak a kérdések darazsait kortársai. Bármilyen válaszok is születtek, a lengyel szabadságharc Bernje számunkra „Osztrolenka véres csillaga”, s a „kis szürke ember” úgy lép át 1848—49 magyar eseményeibe, mintha egyenesen a híddal szemben szoborrá lett ütege mellől jött volna. Tábornoktársai Chlopickitól Krukowieckiig, Gielgudtól Skrzyneckiig a kezdetektől fogva értelmetlennek tartották a felkelést, „éretlen tejfelesszájúak felelőtlen” művének, s mindent megtettek, hogy ne fejlődjön forradalommá. A lengyel hadsereg, legénységi állományának zömét tekintve, paraszthadsereg volt, melynek azonban véráldozatát nem jutalmazták társadalmi, gazdasági helyzetének könnyítésével. Vezetői a cárnak tett hűségesküjük és a hazájuk iránt érzett történelmi, erkölcsi kötelesség között, a Napóleon zászlai alatt vívott ifjúkori harcok emléke és a cártól kapott javadalmak kézzel fogható realitása között lavíroztak. A szabadságharc lobogóját — mondhatni — vezéreik akarata ellenére is a felkelést kirobbantó hadapródok és összeesküvő ifjú tanárok, irodalmárok, diákok, hadakozó katonák nemzetet átható lelkesedése, energiája tartotta oly sokáig magasban. Az államiságától megfosztott nemzetet ennek a hatalmas közösségi erőfeszítést mozgósító küzdelemnek az emléke kíséri majdnem egy évszázadon át. 1830—31 áldozatainak értelmét Stanislaw Wyspianski fogalmazta meg a századfordulón írt Novemberi éj című drámájában,amely egyébkéntAndrzej Wajda rendezésében évek óta a krakkói Régi Színház műsorán szerepel. A tavaszisten szavai a nemzetet képviselő romantikus költők hitelével visszhangozták: Bezárom én a szíveket, bezárom én a lelkeket. Jövendő századokat nyitok meg. Az eljövendő évek e magtárból születnek. A föld ott jól terem majd, hova ép mag kerül. Az ember, hallván szózatomnak hangját, új életre derül! Új nemzedékre hagyom a Tettet — nagy atyáktól nagy fiák születnek — egyszer — fölszabadultok! Ami bennetek rossz, haszontalan, a gyomot, a pelyvát kiirtatom, ami a termőföldön a gaz, ami zavar és fájdalmat okoz, enyhítem azt — a múló idővel. Még nem egy ínséget láttok, még vár sok próbatétel. De ha ember támad rátok saját szívetek gonosz fegyverével — jövök — s kitépem mind a gazt! A magvakban — itt alant — áttelel az igaz! Én visszatérek — én, a jutalom, sokszor még — én, a Tavasz, csillaggal homlokomon, életet adón — parázs a holt hamuban! — (Spiró György fordítása) 65
