Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 5. szám - Kovács István: Bem József és az 1830-31-es lengyel szabadságharc
csatárláncai kígyóztak, közvetlen a nyomukban pedig a muszkák.” — Kocialkiewicz ezután így summázza véleményét a parancsnokáról: — „Skrzynecki elveszítette a fejét, egymásnak ellentmondó parancsokat osztogatott, úgy hogy nem is számított a parancs; mindenki saját belátása szerint cselekedett.” A híd visszaszerzéséért Skrzynecki egymás után küldte rohamra gyalogezredeit, amelyek sorra elvéreztek az orosz ütegek és vadászezredek tüzében. — Zárt, tömött sorokban úgy masíroztunk a halálba, mintha Varsóban díszszemléztünk volna — írja a 3. gyalogezred rohamáról a fentebb idézett résztvevő. Skrzynecki, látva ezredéinek értelmetlen pusztulását, parancsot adott a lengyel lovasságnak, hogy törje át az ellenséges gyalogság csatárláncait és verje szét hadoszlopait. A vizenyős területet kikerülve csak nagy felkörívben lehetett „attakírozni”, s mire az ellenséget elérték, az már eredményesen felkészülhetett a védekezésre. A rohamozok egynegyede, élén Kicki tábornokkal, odaveszett. A sorozatos lengyel rohamok kudarca után attól lehetett tartani, hogy Diebitsch a gyalogság nyomán egész lovasságát harcba veti. Ez pedig a lengyel hadsereg végét jelentette volna. Hogy ez nem következett be, abban döntő része volt Bem alezredes könnyűlovasütegének, mely csak az ütközet utolsó szakaszában, utolsó órjában kapott tűzparancsot. Bem szinte az ellenség szájába vágtatott, hogy megfelelő tüzelőállást találjon. Nyomában az üteg. „Mögöttünk föltűnik a lovastüzérség — írja a továbbiakban Kociatkiewicz — szakaszonként haladnak állásuk felé. Az ölében mindegyik katona kötegnyi rozsét tartott (...) és amikor zsombékos részen kellett áthaladniuk, az ágyúkerekek alá dobálták a rozsét.” Az üteg nemcsak a lengyel egységeket hagyta maga mögött, hanem majdhogynem az orosz csapatok közé is beékelődött. Szakadatlan tüzelve haladtak előre, míg el nem érték a Bem által kijelölt helyet; rézsútosan szemben a híddal. Az összetorlódott gyalogságot gránát-és kartácszáporral árasztották el, s ezzel nagy zavart okoztak soraik között. Diebitsch tüzérsége azonban hamar „bemérte” Bem fedezetlen ütegét és 60 ágyújával ontani kezdte rá a tüzet. Jabtonowski kapitány így idézi fel az emlékezetes perceket: „Óriási volt az ágyútűz Szevasztopolnál, hozzá képest a mienk tréfaszámba ment, annyi azonban bizonyos, hogy ilyen kis területre még ott se összpontosítottak ekkora tűzerőt. Az egyik össztüzük után akkora füst támadt és egyszerre annyi ellenséges golyó szántotta fel a földet, hogy a nyomukban támadt por teljesen eltakart bennünket... Alig láttunk két lépésnyire. A harc fél óráig tartott... egyszerre abbamaradt a dörgés, a füst eloszlott, végre felbukkant a tündöklő nap. Micsoda látvány tárult elibénk? Tüzelőképes ágyúnk nem maradt a téren.” Bem ütege súlyos veszteséget szenvedett, de a lengyel hadsereg megmenekült. Diebitsch lemondott arról, hogy üldözze és megsemmisítse a lengyeleket, akik a csata befejezése után csak néhány órával kezdték meg a visszavonulást. Az ezt elrendelő haditanácsban Bem is részt vett, akit Skrzynecki még tüzelőállásának színhelyén ezredessé léptetett elő. A lengyel hadsereg azonban nemcsak legjobb ezredeit veszítette el május 26-án, hanem a kezdeményezést is, és ettől kezdve folyamatosan defenzívába került. Az egyre romló hadihelyzetben Bemnek se jutott akkora lehetőség elképzeléseinek megvalósítására, mint tizennyolc évvel később, amikor majd az Erdélyi Hadsereg élére állítják. A haditanácsokon ugyan részt vett, de nem volt akkora súlya, hogy a támadó hadműveletet követelő felszólalásaival megakadályozza Skrzyneckinek és pártjának habozó, óvatoskodó, de a hadsereget erkölcsileg szétzüllesztő döntéseit. Augusztusban ugyan tábornok lett, s Skrzynecki erősen megkésett leváltása után még a fővezéri tisztet is felkínálta neki a szejm, de ekkorra bezárult Paskievics gyűrűje Varsó körül. Bukásra ítélten már Bem se vállalta a felelősséget. A harcot igen. Varsó kétnapos ostro64
