Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 5. szám - Tarján Tamás: Dühöngeni, szeretni (Gyurkovics Tibor, a drámaíró)

szakadnak a valóságtól. Gyurkovics a számbajöhetők közül két módszert alkalmaz: a kihagyásos dialógszerkesztést és az egymás-mellett-elbeszélést. Kelemen és Winter, Az Öreg két mellékalakja között például a következő „beszélgetés” folyik: „Játszik?

— Mindig. — Ulti? — Zsír. — Nyer?—Vesztek.— Ihatnánk egy kortyot, igaz? — Rálocsolhatunk. — Mire? — A májra. — Fáj? — Mindig. — Erősen? — Közép. — Orvos?

— Kontárok. — Élet? — Öt év. — Boldog? — Hogy érti ezt?”A Nagyvizit négy különböző korú és reményű betege, Badari, Cziegler, Fazekas és F. Tóth külön-külön teljesen logikus és egyszerű dolgokat mondanak, de mert szinte képtelenek meghallani a másikat, monológjaik egymás mellett, egymás után zagyvává, nevetségessé lesznek. Főleg a második eljárás olykor az abszurd drámák technikájára emlékeztet: az író helyenként mintha utánozná s mindjárt parodizálná is az abszurdot, különösen Ionesco stílusát.

Mindkét tragikomédia — miként a további Gyurkovics-színművek is — szinte ké- redzkedik a cirkusz sátorteteje alá. Az elpusztíthatatlan vitalitása komédiásban, a bohócban ölt testet; a játék nem más, mint hagyományos bohóctréfák sorozatából álló nagy bohóctréfa. Az erősen költői és különösen a XX. század irodalmában, színházművészetében kedvelt alakot és műfajt is a költő szemével nézi —talán egy könnycseppet elmorzsolva? — az író. Gyűjteményes verseskötetében színházban, gyerekként látott bohócra emlékezik vissza, akinek papírszívére revolvert szegeztek, s a nagy durranás után összeesett. Játékból-e? „Sokáig gondolkoztam, évekig, ma sem tudom, mi az igazság. A bohóc hófehér arca világít. De azt tudom, nem szabad rálőni a bohócra. Meghalhatnak.” Rögtön e vallomás után következik a Paprikajancsi című vers:

Nem akar az ember mindig rosszat, nem akar az ember mindig jót, cammog az úton, aztán leroskad s töpörödik ott, ahol eddig volt.

Aztán felugrik paprikajancsi módján, kit a baja nem fáraszt le se lehet ütni, le se lehet hagyni, falusi kapukban áll tótágast.

Mintha csak az Öreget írná le a vers. Mintha arra adna választ, miért akar az ágy vízszintesébe zárt Badari bácsi fiatalos erővel felpattanni (s míg ebben reménykedik, betegtársát, Fazekast „ugráltatja, mint a paprikajancsit”). Bohóckodni, komédiázni kényszerülnek Gyurkovics hősei: így válnak „lehagyhatatlanokká”. (Az Öreg Pesti színházi előadása élt is a cirkusz adta lehetőségekkel, a díszlettel és a játékkal is kiemelve, hogy itt bohóctréfa zajlik. Tágabbá, jelképesebbé tette ezzel a színpadi eseményeket. Két évvel később, ugyanitt, hiányzott a szándék, a bátorság Kapás Dezső rendezőből, hogy naturális kórházi környezet helyett a Nagyvizitet is jelképesebb térbe állítsa. Cirkuszi kórterem helyett kórtermi cirkuszt láthattunk csupán, s nem erősödött fel a „kórterem az egész Világ” gondolata.)

A kötőtűbe ülő, elromlott biciklit tovább rontó, csetlő-boltló hősök mellett a további figurák mindkét darabban kissé háttérbe szorulnak. Holott Márton és Judit, illetve Badari betegtársai maguk is egyenrangú főszereplők. Gyurkovics a tragikomédiában nem alkot központi hőst (ezért szerencsésebb a Szeretetotthon cím, amely nem emeli ki az Öreget). Nem egy-egy jellem, hanem a jellemek változatossága köti le a figyelmét. Mindenkin—öregen, fiatalon, betegen, orvoson — ugyanaz a csíkos kórházi pizsama van; de mindenki másképp hordja.

Az Öreget és a Nagyvizitet a szemlélet és helyenként a technika emeli ki a tragikomédia-műfaj átlagából. A szemlélet a költőé; a technika a bohózaté és az abszurdé. E kettőn kívül más különösebb értékei egyik darabnak sincsenek. Viszont jó szövegkönyv mindkettő: ötletes előadásban, rugalmasan formálva, kitűnő színészek szép si56