Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 5. szám - Tarján Tamás: Dühöngeni, szeretni (Gyurkovics Tibor, a drámaíró)
ban éltek, élnek.” Ez a „szlávság” mintha nem csupán a Kreutzer-szonátát dramatizálva bukott volna ki belőle, hanem egyébként, műveiben is jellemezné. A szeretet, az ámulat, a lemondás azonban csak egyik véglete Gyurkovics emberi- művészi reakcióinak. A világ Visszásságait érzékelve sűrűn elkapja a düh. Mint jó prédikátor, vadul ostorozó típus is. Nem kíméli magát, nem kímél mást sem alkotásaiban. Aztán amilyen gyorsan feltámadt a dühe, olyan hamar meg is bocsát. A megértés, a szeretet nevében. Előkészítve máris egy újabb intellektuális dührohamot. A düh és a szeretet mérlegén méri a világot. A súlyokat pillanatról pillanatra keveri, váltogatja. Az Istenigazából feltűnően sok epigrammatikus tömörségű verset tartalmaz. Az epigramma vagy a bölcs tanács, vagy a sietős véleményformálás műfaja. Gyurkovics- nál ez is, az is — hullámzó színvonalon. Állomás című verse kitűnik pontos fogalmazásával, a jól megtalált költői kép kibontásával: Lekapcsolódsz, mint egy vagon a tehetetlen kocsisorból, továbbütődsz a vasakon, a vasutas már rád se gondol, pedig tele vagy még teherrel, melletted jár a gyorsvonat. Ki se raknak. Aztán egy reggel megmérik tiszta súlyodat. Az írónak két lényeges, vissza-visszatérő gondolatát is felfedi e vers. Egyik a céltalan magány, az egyed ül maradás érzete; másik a kifejtetlenségé. Magukra maradt emberek hordozzák a senkinek sem kellő képesség, tehetség, érzelem, gondolat fájdalmát. Mindenkinek olyannyira felfokozott, személyes igénye a megnyilatkozás, a feltárulkozás, a megszólalás, hogy felebarátjának hasonló szándékát, rokon esendősé- gét észre sem veszi. Emberek: kirakatlan vagonok gördülnek, döndülnek, zötyögnek, rázkódnak Gyurkovics drámáiban is. Az egymás mellett szorosan futó sínek néhol váratlanul kereszteződnek: nagy az összeütközés veszélye. Az író hol dühödt, hol szelíden megértő, érzelmes forgalmistaként igyekszik valamelyes rendet teremteni az állomáson. ECCE HOMO Két első színpadi művét — dicséretes önkritikával — kihagyta gyűjteményes kötetéből, a Nagyvizit bői. Az Estére meghalsz (1969) hagyományos háromfelvonásos dráma, A döntés órája (1972) — amit versekből, novellarészletekből Szakonyi fűzött laza egységgé — monodráma. Kialakult, konvencionális műfajok — itt átütő erő nélkül. Az Estére meghalsz dialógusait író Gyurkovics talán már akkor szabálytalan akart lenni, amikor — dramaturgiai iskolázottság híján — még nem tudott szabályos lenni a választott műfajban. Darabja három különálló egyfelvonásos egymásutánja, sazelső- drámás szerző iránti jóindulattal sem lehet szerkesztői leleményként mentegem azt a megoldást, hogy a főszereplő csak a harmadik felvonásban lép színre. Ő az egyetlen valóban érdekes figura — de a néző a költőien szárnyaló sorok ellenére is már elunta várni őt. A döntés órája — amely csak részben tekinthető Gyurkovics-darabnak — szintén „alterego-dráma”, nem takarékoskodva az érzelmességgel, a patetikus szavakkal, a teátralitással. Feltűnően hiányzik ebből is, a másikból is az író legvonzóbb erényeinek egyike: sajátos humora. Az iróniának nincs helye, mert Gyurkovics túlzottan is felnéz drámabeli önmagára. A későbbiekben meredeken eltért e két darabtól az alkotói pálya iránya. Az 1970. december 18-án a Pesti Színházban bemutatott Az öreg című tragédiával kezdődően 54
