Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 5. szám - Kamarás István: Olvasás a változó világban

különböző „félig kihűlt” kutatási jelentések. Ezek az előőrsök azonban nagyobb vér- veszteséget szenvednek, mint az őket magukba szívó könyvek. Mindenesetre manapság a könyveknek jobban meg kell küzdeni a halhatatlanságért. Az öreg könyveket korunk, mint még a közelmúltban is a néger néptörzsek véneiket, fára ülteti, s addig rázza a gyorsuló idő kegyetlen széllökéseivel, míg gyengéje le nem hull. A lehullott, elavult szak- és tankönyvek, a kérészéletű politikai aktualitások, a perspektíva nélküli lektűrök közül az ólálkodó történészek egyet-kettőt felkapnak, a többit befedi a nyomtatott levelek avarja, a fennmaradtak azonban hiteles forrás, értékmérő, a negyedik, ötödik dimenzió felé táguló személyes használatra készült Világegyetem.

Életformája a gondolatnak

A „Könyvet mindenki kezébe” jelszó első kulcsszava, a „könyv” után álló kérdőjelet úgy érzem, eltávolíthatjuk. De milyen indoklással? Avval, hogy a könyv az egyik a sok közül, melyek a tudást közvetítik. Egyszerűen csak egyik? Nem, egyik csatorna sem egyszerűen egyik a sok közül, mindegyik sajátosan egyik, sajátos szereppel. A könyv talán valamivel mégis kiemelkedik a többi közül, annak ellenére, hogy a film egy sor közlésmódot ötvöz magába, hogy a tévé sok más mellett a filmet is. Az írásbeliségnek a modern kultúrában unalmas monopolhelyzete megszűnése után is kiemelkedő szerepe van, egyszerűen azért, mert nem csak közvetítőeszköz, hanem életformája is a gondolatnak, mert az olvasás, mint Miklós Pál írja, értelmezés. „Kérem, lehet, hogy kinevetnek érte, — vallja egy 40 éves magyar munkásolvasó, — de amikor én olvasok, néha többet álldogálok, mint haladok, s ilyenkor én kezdem el magyarázni az írónak, hogy mit is akart mondani.”

Az igazi olvasás — persze csak az igazi könyvé — együtt alkotás, munkavégzés. „Amikor azt a régi népek történetéről szóló könyvet olvastam, éreztem, hogy a végén le kell belőle vizsgáznom, annak ellenére, hogy az iskolában ilyesmiről nem tanultam, s ezért többször is elolvastam egy-egy részt” — mondja a könyvtárosnak egy idősebb angol kereskedősegéd.

Az olvasás normális esetben nem fejeződik be az utolsó sor és a „vége” szó elolvasásával, mint a kivágott és megmunkált fa, az élmény is tovább él, „dolgozik”. Az olvasók nagy része számára elolvasása után sem nyílik ki a könyv, s nem sikerül a könyvbezárt szellem kiszabadítása, akit az író olvasói szolgálatra alkotott. Az ilyen olvasók az utolsó sorok elolvasása után vagy végleg szakítanak a könyvvel, vagy mint egy újabb cigarettát, pohár italt, vagy kábítószeradagot, veszik elő a következő könyvet. Az igazi olvasás célja nem maga a könyv, hanem tulajdonképpen elszakít a könyvtől: cselekvésre ösztökélt, vagy újabb könyvhöz küld. A Doktor Faustus olvasása elindíthat a regényben szereplő színhelyek felkeresésére, Beethovenhez, a Beethovent ismerőt Schönberghez, Goethe Faustjához, Mann Doktor Faustus keletkezése című tanulmányhoz és más szellemi felfedezőutakra.

A könyvetégető mondern időkben a pesszimistább könyvek elkeseredetten emigráltak bombabiztos óvóhelyekre. Az optimisták a menekülésnek nem ezt a túlélési formáját választották, ezek az olvasóikban rejtőztek el, s velük együtt tevékenykedtek. A nyomtatott gondolatot, melynek a tűz sem árthat, mert megtanulják őket, amíg újra kinyomtathatják, mint Bradbury hősei, egyetlen dolog veszélyezteti: a könyv álruhájába bújt tisztátalan gondolat, a rossz könyv, s ennek szövetségesei, az éhínség, a szabadságot és a demokráciát korlátozó hatalom, a kultúrát elit és tömeg- kultúrára elidegenítő szemlélet. Ezzel azonban már a másik kulcsszó, a „mindenkinek”, az előbbinél jóval bonyolultabb kérdésének a kapujához érkeztünk.

46