Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 5. szám - Kunszabó Ferenc: A reformáció hatása a magyar népi-nemzeti tudatra (Egy kutatási terv alapeszméje)

a világpolitikában bekövetkezett változásokra. A közvélemény egyik része úgy ítéli, hogy a latinokkal kellene szövetségre lépnünk, s annál inkább, mert mi a törökkel rokon faj vagyunk, s valaha azonos civilizációt hordoztunk — ezért nem megy el Zápolya János a keleti részek hadaival a mohácsi síkságra. A másik rész úgy véli, hogy mi az utóbbi ötszáz évben tökéletesen átvettük a keresztyén szellemiséget, ezért mindenképpen az idegen kultúrát hordozó török ellen kell fordulnunk, felhasználva az önként kínálkozó germán szövetséget — e nézet hívei vágják le az átvonulást kérő török követeket Nándorfehérvár alatt, majd fogadják az oszmán csapást Mohácsnál.

A következmények jól ismertek: az ország három, csaknem egyenlő nagyságú részre szakadt, és megszűnt a magyarság szuverenitása. S egyúttal ez magyarázza, hogy a reformáció nálunk végül is lényegében és jellemzően más szerepet töltött be, mint Európa más területein vagy mint Észak-Amerikában. Mert nekünk a következő hosszú korszakokban a puszta megmaradás volt a fő problémánk, ami egyben a magyar reformáció irányát, sőt gátjait és korlátáit is kijelöli — most azonban lássuk a szellemtörténeti specifikumokat.

Ha meggondoljuk, a Kárpár-medencén kívül sehol sem fordul elő az, hogy több százezer négyzetkilométeren többmillió ember, azaz egy külön gazdaságot, társadalmat alkotó egész nemzet tér át Kálvin hitére. Hasonló kiterjedésű és tömegű pro- testációt csak a germán területeken találhatunk, ott azonban az ágostai hitvallást fogadják el és amellett maradnak. S ha elfogadjuk, hogy a hitújítás okai között ott szerepel a germánság más volta, a latinitástól való különbözősége, akkor ebből számomra egyenesen következik, hogy mi azért léptünk még egyet a reformáció útján, mert mi még tőlük is különbözünk. S ha a „német-reneszánsz” azért késik, mert a germánok a latinoknál később veszik föl a keresztséget, akkor a mi 300 éves késésünk okolhatja többek között, hogy a „magyar-reneszánsz” csak a XIX. század első felében következhet el — ám a XVI—XVII. század mindenképpen az a korszak, amikor a keresztyénséget nemcsak elfogadjuk, hanem befogadjuk, mélyen átérezzük, saját gondolkodásunkhoz, világképünkhöz formáljuk.

S erre nekünk az a viszonylagos szellemi függetlenség ad lehetőséget, mely — sajátos módon — az egységes, szuverén magyar hatalom megsemmisülésével jöhet csak létre. Ám lássuk:

Géza és Szent István erőszakkal vezette be a római rítusú keresztyén hitet, de annak mitológiája, fogalomvilága, életszemlélete, etikája, évszázadokon át nem hatolt be igazán a lelkekbe. Erre bizonyítékunk szinte minden: Az igricek és regősök, illetve a regölések és hősi énekek fennmaradása; a pogánykori szokások, szólások, életnormák búvópatakként való továbbélése; az, hogy évszázadokon keresztül egyetlen jelentős gondolkodót, alkotót sem adunk Európának, noha gazdaságilag és katonailag a néhány legnagyobb hatalom közé tartozunk... Az ma már — különösen a legújabb budavári ásatások leletei alapján — egészen valószínűnek látszik, hogy építészetben, belsőépítészetben és ötvösmívességben nem csupán másoltunk belsőeurópai mintákat, stílusokat, hanem magunk is hoztunk létre olyanokat, de számomra ez is csak azt igazolja, hogy könnyebb átvenni a szellemiség másodlagos termékeit (de talán még a gondolkodást közvetítő eszközt, a nyelvet is), mint átvenni magát a szellemiséget, a gondolkodásmódot.

Mindenesetre, a XV. század második felének jeles krónikásai kivétel nélkül külhoniak, a király által meghívott vendégek Budán, s mint ilyenek szemlélnek bennünket, azaz: idegen szemmel. Lett volna magyar krónikaíró is, Janus Pannonius például, vagy nagybátyja, Vitéz János esztergomi érsek, ők azonban kegyvesztetté váltak az udvarnál, mert Mátyás politikai, szellemi irányvonalával szemben egy magyarabb

41