Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 4. szám - SZEMLE - Seres József: Tóth Bálint: Túl a vesztett kert fáin

és mitológiák, bibliai jelenések színei, hangulatai ragyogtatják föl az emberi létezés kozmikus fenségét, a pusztulás Vörösmartyt idéző víziója után a költő felépíti magában, belül „a földnek mennyei mását”, az ember ügyének képviselőjeként, aki immár tisztában van szándékaival, küldetésének értelmével: nem ragyogni, szolgálni akar.

KERÉK IMRE

TÓTH BÁLINT: TÚL A VESZTETT KERT FÁIN

Hogy egy költő mikor, életének mely szakaszában jut el a csúcsra, vagy legalább is közelíti meg azt, sok mindentől függ. Van, akit elcsüggesztenek, hallgatásra kényszerítenek a keserű élmények, s van akiből éppen a kegyetlen harcok csiszolják ki a legszebb alkotásokat. Bár nem szeretem a költők beskatulyázását, kétségtelen, hogy Tóth Bálint költészetében ez a harmadik kötet jelenti az igazi kibontakozást.

Nem arról van azonban szó, hogy életének nehezebb, csalódásokkal terhelt korszaka után most valamiféle problémamentesebb világot keresne, vagy megalkuvásokba, lemondásokba burkolózna. Igaz, a kötet címadó verse, amely kiemelten, mintegy a kötet mottóversének is tekinthető a kötet élén, ilyen következtetést is sugallhatna, de csak egy kicsit kell elmélyedni a vers hangulatában, hogy lássuk, a költő nem saját sorsán töpreng itt. A világot, az élet egészét látja szürkének, kilátástalannak. A vesztett kert szimbóluma a lét egyetemes bizonytalanságát jelenti. Messze jutottunk az édentől, s „ki innen visszanéz / csak a ráncokat látja / az összegyűrt világban, / csak azt a kivénhedt föld / rovátkáit arcán.” Lehet, számunkra már csakugyan a „hamvazószerda jön”, ám a gyerekek most is ott zsibonganak az esetben” a jövő busaszőke / szép óramutatói.” — Ezt biztatásnak, sőt optimizmusnak ítélhetnénk. De lehet-e az ember ma optimista, „új csillagot kutatva / túl a vesztett kert fáin.”?

Tóth Bálint tehát túl van az ifjúság optimista reményein. A múltból idézhető élményei sem éppen vigasztalók, de sok mindenre megtanították a költőt. Elsősorban arra, hogy élni csak azért érdemes, hogy küzdjünk, harcoljunk valamiért, ami az életben igaz és szép. Ezt ismeri fel költőtársa, Nagy László költészetében, s a költőt úgy állítja elénk, mint örök példaképet, „példázván, hogy így kel fel, / vonul, kit sorsa rendel / hegynek fel, hófúvásnak / gázolván jégzajlásnak.” (Nagy Lászlónak) Mert örök harcok országának látja hazáját, ahol előtte Ady, Krúdy és még előbb Csokonai járt. Nem csoda, hogy ilyen ihletéssel Tóth Bálint költészetét a mélytüzű líraiság, a gondolatok, szavak zenei hullámzása jellemzi. Ritmusban, rímben szívesen alkalmazza a klasszikus formákat, s a múlt idézése egyúttal rejtett párhuzam a jelennel. Ki ne érezné ezt például a Meghallgatást című, Csokonai korát és szellemét idéző versében? „Mert nincs hajlék Lilla ölében” — kiáltja keserű számonkérő ódái szárnyalással. S a vers fájdalmas utolsó sorai „nemcsak a halott tisztessége végett / Szól ez a requiem, / magunkért is. Igen.” Igaz, hogy a költőt nem az obulus, a hiányzó anyagi megbecsülés szorítja ma, csakhát — a Biblia szavaival élve — nemcsak kenyérrel él az ember, még kevésbé aki költő, aki úgy érzi kiált, de

Nem jön, nem száll az égből megváltás, sem isten, felhőszikes a menny, csillagja se nincsen, még egyedül se vagy, lábszárcsontod rágja vak jövendőd elbitangolt, vert pulikutyája.

(Kiáltás)

Nem az obulus, a pénz hiánya szorít, de tönkretesz a kongó üresség, a beszélj csak költő, azt még lehet. Igaz, a magyar hazában nagyon is megszoktuk, hogy a költő (vagy mondjuk így: az irodalom) jelzi a bajt és jelzi az utat is. Még Csokonai keserű panaszai sem voltak hiábavalók, s most mintha elhalványulna ez a szerep. Mintha valamiféle új elefántcsonttoronyt kezdenének építeni a modernség örve alatt, ahova csak megszűrve törhet be a világ zaja. Ez ellen is szól Tóth Bálint nem egy versében. Nála nem válik külön az egyéni belső élet a külvilág dolgaitól, itt az ezüstkor című versében például a telet idézi, de nem az elmúlás, a végső nyugvás ernyesztő hangulata önti el: „Ne félj — vigasztalja önmagát — köröskörül bár baljós nyugalom, / hozzád még el nem ér.” Tanuljunk a természettől, amely sosem adja meg magát. Lázadjunk mi is, emberek!

„Micsoda roppant terror készül itt?

Fel, fel szívvel ellene!”

Bátran az úgynevezett nagy versek közé sorolhatjuk ezt a verset nemcsak megragadó képei, metaforái, merész gondolat- és képtársításai alapján, hanem mert szerkezeti felépítésének szilárdsága, s az egész vers érzékletes ereje feledhetetlenné teszi számunkra.

Ennek a versnek olvasása után éljük át most már igazi mélységében az olyan, az első olvasásra gondolkodóba ejtő verseit is, mint a Szeptember, vagy A jó pásztor. S milyen gazdag ebben a kötetben a természet képe, amely a szelíd, vagy a szenvedélyes szerelem érzelmével ötvöződik. Azt is mondhatnánk, hogy a szerelmi csatákkal, mert bőséges változatait találjuk ennek az idilli békétől a kínzó kételyig és átkozódó káromkodásokig. (Ez utóbbi kifejezést a költő maga használja így Káromkodások a szerelemért című versében.) De maradjunk előbb még a szelíd, boldog szerelemnél, amelyben azonban már ott ég a kételkedés baljós sejtelme is. Már a cikluscím, Horátiusz89