Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 4. szám - SZEMLE - Seres József: Tóth Bálint: Túl a vesztett kert fáin

sral borozok is sejteti a ciklus bukolikus jellegét. Elsősorban természetesen a természeti és szerelmi képek ötvözetében. Közülük talán a három legjellegzetesebb a Tavaszi eső, az Estétől reggelig és a Három lányról Anakreon- nal.

A TAVASZI ESŐ mesteri hexameteres soraival úgy issza magát belénk, mint a tavaszi esőt a szomjas föld. „Nyisd ki az ablakodat, hadd ömöljön a fűszeres illat / végre szobánkba, a függönyt hajtsd szét és gyere mellém” szól kedveséhez a költő és beáramlik a szobába az egész tájék. A fű, a virág, a mező, a távoli erdő, sőt a megbújt falu is kis házaival, hol „Tyúkok kárálnak a zöldes / tornácon s rázzák ázott tollai kát.” S milyen pontos képet ad az ott élő öregekről és fiatalokról! Hogy honnan tudja mindezt? A költői látás erejéről így vall: „lásd, pár perccel előbb én sem tudtam, hogy ez így van / friss földszaggal a táj száll be az ablakon át.” Ez segíti, hogy induljon jófelé, mert lám, „bent és kint egy a világ!”

Az idilli, pásztori hang még keveset változik a másik versben is (Estétől reggelig), hiszen szerelmi idill ez is, csak éppen a gyanú, a kétely árnyéka, az elválás (elhidegülés) sejtése csepegtet hozzá mérget. Zártak, klasszikusan szabályosak maradnak a strófák is, csak a sorok tördelődnek rövidekké, s a daktilusi lüktetés marad el, formálódik át izgatott keresztrímes versszakokká, amelyek azonban tele vannak alliterációs sejtető képekkel: „Körül minden kis hajlaton / bújva és alig hallhatón / megfészkelt már az este.” Máshol játékos vidám képek tűnnek elénk („Körülöttünk kisfiús / kedvvel ugrált a június, / rigót, mókust kiáltott”), mégis az alvó kedvesre tekintve arra gondol, vajon milyen tájakon jár álmában, s „Velem jársz e ott, vagy nélkülem? / Vagy mással? Bár még nem hiszem.”

Átmenet ez már a szerelmi csalódás fájdalmát, vagy éppen az anakreoni ihletésű csapodár szerelmeket mímelő versekhez. (Két dal Mytilé- néből, Lelkedről, Három lányról Anakreon- nal stb.) A kiűzetés előtt, a Ketten egyedül és A tigrisliliomok kertje című szerelmes, illetve a férfi és nő kapcsolat szinte mély bódulattá érését tükröző ciklusokhoz. Rendkívül gazdag változatait találjuk ennek a három ciklusban a szerelem emlékező, vágyódó, csaknem idillikus felidézésétől (Adrianna, Angyali üdvözlet, Altató stb.) a veszélyt sejtető, romlásba űző verseken keresztül (A kiűzetés előtt, Keserű tavasz) a kiábrándult keserű csalódásig, az elvesztett boldogság átkozódó felindulásáig. Az Aratóének-ben még csak tétovázik, mi az, ami igaz, mennyire hihet a szeretőnek: „Nem tudom akarsz, nem akarsz-e, / megállsz előttem, meg- szaladsz-e” kérdi, de szeretné elfelejteni a keserűségeket, s mint másik versében írja, mindent „újra kezdeni” (Keserű tavasz), de már ennek a ciklusnak a végén nyíltan kimondja: „túlnagy itt a csend, / korán jössz rothadás igézete.” (A pataki Borostyán szállóban).

Ilyen út vezet Tóth Bálint szerelmi verseiben a legnagyobb szenvedélyt, kétségbeesést és dühödt fájdalmat tükröző Káromkodások a szerelemért című vallomásig. A szenvedély té- tébolyig fokozódó izgalmában minden mást eldobó, villonian szókimondó vallomás ez egy asz- szony ki nem mondott nevére, akiben mindent tömörít, ami csak a szerelemben kárhozat lehet. Villonon kívül leginkább Vajda János Gina-versei- ből idézhetnénk hozzá a legsötétebbeket. A vers első sora akár a mottó is lehetne: „Megtébolyít ez az adom-nemadom játék, ez a farvillogtató menekülés”, mert a terjedelemben is nagy vers végig e motívum köré fűződik, amelyből elég talán idézni két sort, hogy éreztessük a kétségbeesett, olthatatlan szerelem dühét: „bűz, bűz! az egész város bomlásnak indult méhkaparék! / te magad megnyitni nem tudó dög!” Aztán jönnek a lélegzetelállítóan merész képek, hasonlatok, párhuzamok, amelyek alapján azt hihetnénk, csak menekülni akar már nemcsak ettől a szerelemtől, hanem az egész női nemtől. De nem, hiszen éppen az ejti kétségbe, az fakaszt belőle káromkodás-áradatot, hogy mégse dobhatja el, mert „sose szerettelek így, / mint most.”

S a kételkedés, szerelmes gyűlölet lobog még jónéhány versében. Hadd idézzük ehhez, mintegy a szerelmi líra lezárásához négysoros kis öngúnyoló epigramma remekét:

Bordái kosarában hó Ó! ez igazán meghat.

Tavasz jön s könnyezni se szégyell:

Herceg?! így kikészít egy némber?!

(Önarckép Morgenstern modorában.)

Ám az illúziók, bénító szerelmek viharai mégis csak arra valók Tóth Bálint költészetében, hogy önmaga és a világ még nagyobb megismerésére tegyen szert, mert végül nem állhat meg egyéni bajainál (Még akkor sem, ha a szerelemnek ilyen sokágú és szenvedélyes kitörései túlmutatnak az egyéni gondokon.) Tóth Bálint költészetét éppen az emeli magasan az átlag fölé, hogy ott ég benne a felelősség érzete. Felelősség önmagáért és másokért; embertársaiért, a hazáért, s az egész emberiségért. Ezt éreztük már eddig is, de sokkal erőteljesebben tükrözik a szerelmi ciklusok közé iktatott A holtak köröndjének versei.

Hogy miért fordul éppen a halottak felé? Mert úgy érzi „Kőnél maradandóbb a tűz”, mely fellobog újra, mikor a „halottak köröndjében” a temetőben felidéződik a múlt embereinek alakja. Előbb édesapja képe tűnik fel, akihez lassan hozzáöregszik, s megérti már, hogy apák és fiúk ellentétében nem is maga az ellentét (egyiknek a régihez, másiknak az újhoz való tapadása) a lényeg, hanem ami fölötte van, az együvé tartozás, az igaz akarat és hűség. Mert „Másként, más hűségben, hogy megálljaim, / te állsz mögöttem” — írja Hogy fiatalodsz című versében. Eltűnődik többször az apja emlékén, hiszen akár a fákat, az embert eléri az „ősznek ezüst közö90