Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 4. szám - Varga Csaba: Hadjárat haddal (regényrészlet)

felejtve. Megbocsátva. Remélem, a pillanatnyi helyzetet jobban értitek, mert a rossz szándék nem azonos a jó szándékkal; nagy különbség van a búza és a tarackbúza között ...

Hatvani nem ült le, hátul állt, zsebre dugott kézzel. Tiltóan felemelte jobb karját.

— Csak semmi rémület! — szólt rá Hevesi — Nem fogom kommentálni az eseményeket. Szükségtelen. A jobbak úgy is értik, nélkülem s mások nélkül is, hogy mi történt. Mert megtörtént! Itt senkit nem tartok hibásnak, különösen nem Havasnét, nem ti tehettek róla, hogy az események idáig fajultak. Egyedül azt szeretném, ha távozásom után minden úgy lenne, mintha mi sem történt volna, dolgozzatok a megszokott kedvvel, hesegessétek el a bűntudatot, nyugodtan hárítsátok másra a felelősséget, inkább rám, mint a város vezetőire. Higyjétek el, nem bánt túlzottan, hogy egyikőtök sem tiltakozott felfüggesztésem ellen. Legyetek bátran és szépen közömbösek.

Az indulat már-már elragadta, hangszíne fájdalmassá vált, a dolgozók meredten bámultak rá, amikor szerencsére Köves ugrott fel.

— Remélem, befejezte!? — a kérdés utasítás volt.

— Nyugalom!! — parancsolt rá s magára — Arra kérem még kollégáimat, mint régi barátokat, legalább ők ne terjesszék rólam, hogy egymilliót sikkasztottam, mert akkor ezt a Házat is el kellett volna kótyavetyélnem, amelynek klubjában most ilyen kedvesen búcsúzunk. Gondoljátok meg: feketén kinek adhattam volna el a művelődés palotáját? Az epresi termelőszövetkezetnek, hogy a nagyteremben borjúneveidét nyisson? Vagy a Tisza cipőgyárnak, hogy cipőfelsőrészt gyártó szalagot telepítsenek ide? Vagy egy spanyol tőkésnek, hogy mediterrán-illatot áruljon itt, literes palackokban? Ez az! Kuncogjatok! Bátran.

Valami benne is bugyborékolt. Senki sem tudta, hogy nevet-e vagy sír.

Hevesi kilépett a művelődési ház kapuján. Úgy hitte: véglegesen. Kilépett, egyedül. Vállán a tömött papírzsák, előre görnyedt tőle. Nemcsak ettől a súlytól.

Mindjárt két, idősebb gimnáziumi tanárba ütközött — akik nyilvánvalóan elfordították fejüket. Ő sem köszönt rájuk. Gyomra azonban összerándult. Kint volt az utcán: bármerre, bárhova indulhatott, mosolyogva gondolt arra, most vált szabaddá! Haladt a békés járdán, nem sietett, nem is vonszolta magát; a hársfák koronái borultak föl éje. Kiszabadultság-érzet öntötte el, nem törődött avval most, hogy mit hagyott a háta mögött. Mélyet lélegzett: a kastély udvarából, ahol locsoltak, tulipánillattal vegyes friss földszag áradt ki. Édes földszag, ami belül kicsit enyhítette mély, tompa lehangoltságát.

Az úttest túlsó oldalán vastag kőlábakon vaskerítés magasodott. Mögötte a gimnázium kétemeletes, bumfordi épülete, amelyet a múlt század végén közadakozásból építettek. Ki hinné, hogy az iskola terve az 1907-es londoni tanügyi kiállításon aranyérmet kapott. Újra eszébe jutott a két idősebb tanár tüntetőén elfordított feje — ekkor hirtelen elhagyta a maradék ereje. A szüntelen életkedv, a bekormozott hit, s a fölényes gúnymosoly, amellyel eddig kivédte a megtöretést. Ez volt az a kikerülhetetlen pillanat, amikor idegrendszere is felfogta: kifricskáztak, ki a légüres térbe! A kurva életbe! Ahogy felfogta — úgy roppant bele, anélkül, hogy a nyílt, fénylő, boldog utcán térdre rogyott volna. Botladozott ugyan, arca megnyúlt, mintha gumiból lenne, s szájaszéle finoman remegett, megállíthatatlanul! Húzta-vonta magát, be az óvárosba: a vastag, nyirkos falak, oszlopos kapuk és hivalkodó barokk erkélyek közé. Mindenhol meghittség, elérhetőség, hiszen, ha felugrana, elérhetné az erkélyt. Az alacsonyság demokratizmusa — csak nincs kihez felmásznia. Látta magát kívülről, ahogy cipeli vállán a barna zsákot, mint egy bűnjelet; az is volt, látható bűnjel, a szembe jövők észre is vették, hogy a lebukott igazgató ószeresként viszi a száj rét. Felfogta:

42