Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 4. szám - Varga Csaba: Hadjárat haddal (regényrészlet)

már, Hatvani kedveskedve a lelkére beszélt, hogy ne nyugtalankodjon, nem hibás a történtekért. Gábor már a mini-bárpultra támaszkodott — mintha sört kérne? — és nézte a munkatársak szállingózását. A fájdalom szorító ölelése enyhült benne, s arra gondolt, hogy eddig mindig ő érkezett legutoljára, körbe se nézett, mintha beosztottjai ott se lennének, nem pillantott az arcokra, mert tökéletesen hitt abban, hogy ismeri őket és semmi újat nem várhat tőlük, így csak arra összpontosított, amit mondani akart, mondani a napi tennivalókról, amit el kellett végezniük. Most ők végeznek vele.

Tanácstalan volt, végülis. Szép, fölényes búcsúra készült, ám mit mondjon? Gyengeségét nem szívesen árulta el, őszintén nem fakadhatott ki, mert az igazságot körülbelül sem ismerte; semmi bizonyosat nem tudott arról, hogy a pénzügyi vétségen túl milyen kifogások miatt menesztik — vannak-e egyáltalán ilyen kifogások? Senki sem súgta meg: az ellenőrzés s a felfüggesztés Köves egyéni bosszúja vagy valamilyen — előtte ismeretlen — kollektív határozat eredménye —van-e egyáltalán ilyen testületi döntés? Arról sem volt fogalma, hogy a tanács vezetői miért nem intették le Kövest, ha valóban saját szakállára indított ellene hadjáratot?

Utoljára állt így munkatársai előtt, csakhogy semmi fontosat nem mondhatott nekik: nem volt lehetősége arra, hogy megközelítőleg helyesen megítélje a helyzetet.

A klubok önarcképe: a falak díszítése. Ebben a klubban három fal csupasz volt, üres, a negyediken magyar beategyüttesek szólistáinak fényképei, plakátjai csüngtek. Semmi más. Csak Som Lajos kopasz koponyája, Szörényi detektív-szemüvege, Presser Gábor finnyás-huncut képe, Benkő László féloldalt döntött feje, lecsurgó haja, mintha Koncz Zsuzsa-másolat lenne, s Bródy kamaszos ábrázata, mint egy ártatlan egyetemistáé. Hevesi saját fényképét odaképzelte a sztárok fotói mellé: nem ütött el a nemzedéki mintától, csibészes fej, a haj elől rövid, hátul a nyakába lóg, ábrándos szem, krumpli orr — semmi látványos részlet, semmi kihívóan jellegzetes: fejteteje nem kopasz, nincs olyan hajkoronája, mint Demjénnek, tekintete nem parancsoló, ám nem is anyámasszony katonájáé; arca talán leginkább Bródyéhoz hasonlít: értelem — de kihívás, lázadás nélkül.

— Mire vár?! — kérdezte Hatvani, sürgetően.

Hevesinek már az járt az eszében, hogy akár a gyomokról, a nehezen irtható gyomokról is beszélhetne, hiszen akkor is végighallgatnák, legfeljebb növekvő rémülettel. Kezdhetné úgy, kedves fűnyeső vagy drága gyompusztító kollégák, örülök, hogy kiskertünkben ilyen szépen összejöttünk, mint tudják, a legveszélyesebb ellenség a szívós tarackbúza, a Gramoxone azonban elbánik vele, a mezei acat sem könnyű ellenfél, ha ötször lefejezik, hatodszor is életre kel, mint a mesék sárkánya, a Dikonirtot persze végez vele, pláne ha korán permetezzük szét; nem kell félni a mezei szüléktől és a világpolgár arankától sem, mivel minden gyom ellen van már vegyszer, ráadásul az aranka olyan, hogy gyomrokonait is megtámadja. Én a mezei acattal szimpatizálok, bár most fej nélkül vagyok, de nekem sincs kétségem, holnap új koponya díszeleg majd a nyakamon — bár az sem lesz hosszú életű, óllal lé!

— Ha nem akar beszélni, akár mehetünk is . .. — jegyezte meg Köves, aki nagyon tartott attól, hogy Hevesi újabb, védhetetlen cselre készül; elvakult vádbeszédet fog tartani ellene és a város vezetői ellen. Gyilkos erejű leleplező beszédet.

Ellökte magát a bárpulttól. Felnézett. A nyolc kagylófotel — mint egy-egy hordó borral — megtelt emberi testtel. Mindenki gyönyörűen nézett maga elé, a padlóra.

— Kedveseim, nem fogok nagyon mellébeszélni. Sokszor csak érzelmileg követtetek, nem pedig szellemileg! Gyakran ellenem fordultatok, mert nem hódoltam nektek, mert erősebb voltam, mert nem értettétek, hogy mit csinálok, engem csepül- tetek ahelyett, hogy esetleg magatok kicsinységét fedeztétek volna fel. Mindegy. El41