Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 4. szám - Tornai József: A lemenő nap dombja (önéletírás)

tói. Már nem akartam az lenni, aki voltam. A megállíthatatlanul ütlegelő dúvad helyén szívesebben láttam volna egy nyugodtabb, mérlegelőbb, többet tudó gyereket.

Vasárnaponként akkoriban templomba kellett mennünk. Ott unatkozva, néha eszembe jutott a harcom önmagámmal. Ilyenkor istent is kértem: legyen segítségemre megjobbulásomban. Az orgona szólt, isten hallgatott: mi tréfás cédulákat küldözgettünk egymásnak fönt a kórusban, hogy teljen az idő, de amikor megint vitára került a sor, a vörös düh győzött. Verekedtem, mint egy gépezet. Boldogtalan voltam, hogy akárhogy igyekszem, nem tudok magam fölé kerekedni.

Ekkoriban tört ki a szóváltás Árpi és köztem az iskolaudvaron. Vele még soha nem különböztem össze: szelíd, de határozott, egyenes természetéért mindig szerettem.

Észrevettem arcán a megdöbbenést, amikor nekiestem. Ő kapta az ütéseket, de sajnált engem. Mikor föltápászkodtunk, nem látszott rajta félelem. Csöndesen any- nyit mondott:

— Nehogy azt hidd, hogy most már igazad is van.

Elszántan megtörölte fölrepedt száját. Talán azt várta, erre a kihívásra megint verekedni fogok. Engem azonban váratlanul valami ismeretlen szomorúság szállt meg. Mintha messziről nézném a padot, amin Árpi ült.

A körülöttünk álló fiúk feszülten figyeltek.

Zsebredugtam mind a két kezem és lassan bementem az iskolaépületbe. A folyosón nekidültem a falnak egy ablakmélyedésnél és gondolkodni próbáltam. A szívem vadul vert, agyam összevissza dobálta az elvetett, majd elfogadott gondolatokat. Mentséget kerestem arra, amire nem volt mentség.

Már belecsörgött fülembe a szünet végét jelző harang. Még mindig ott álltam s tűrtem, hogy a beözönlő fiúk-lányok mind végignézzenek. Mintha láthatatlan volnék.

Az órán egyáltalán nem voltam képes a tanárra figyelni. Tenyerembe támasztottam az állam és gondolkodni akartam. Nagy ürességet éreztem, aztán már ijedtséget, kétségbeesést is. Koós Árpival szemben tökéletesen igazságtalan voltam. Nem tudtam ezt megfogalmazni, annál inkább átjárt ennek a fölismerésnek rémes fagya. Odamehettem volna hozzá az óra után, hogy bocsánatot kérjek. De ilyet én addig még sose tettem.

Maradt a szomorúság, a pokoli rossz közérzet, a visszahúzódás. Napokig nem álltam szóba a legjobb barátommal sem. Némelykor szerettem volna igazolni magam és megint úgy élni, ahogy addig. A határban csatangoltam és míg azt se tudtam, merre járok, egy versfélét próbálgattam:

Ott élt az ész a várban, melynek húsból-vérből rakták falát, de mikor jött az esztelen, részeg öröm, az ész gyáván megadta magát.

Úgy látszik, így zártam le korábbi viselkedésemet, mert egy nap mégiscsak odaléptem Árpihoz és halkan, rekedten az izgalomtól kértem, ne haragudjon rám. Nyújtottam a kezem, kezet fogtunk és kicsit nevettünk zavarunkban. Hazáig kísértem, s miután a kapujukban elváltunk, fölkaptam egy követ, a legközelebbi villanypóznának vágtam: hirtelen olyan könnyűséget s tisztaságot éreztem magamban.

Kiküldetlek egy udvarból

Nem bírtam elviselni a visszautasítást.

Ha valamelyik gyereknek azt ajánlottam, hogy játsszunk, és ő kinevetett vagy

12